Az Olasz Nagydíj időmérő edzésén 69. pole-pozícióját szerezte meg Lewis Hamilton: ezzel átvette Michael Schumacher számos rekordjának egyikét: soha senki nem indult ennyiszer első rajtkockából a Formula-1 története folyamán. A sikeren felbuzdulva az Autosport szaklap szerzője, Edd Straw felásta az időmérős statisztikákat, összeadott, kivont, szorzott, osztott, hogy bebizonyítsa, a rekord nem jelenti azt, hogy Hamilton minden idők legjobb időmérős menője lenne.
A rend kedvéért kezdjünk mi is a pole-pozíciók örökranglistájával: 1. Lewis Hamilton 69; 2. Michael Schumacher 68; 3. Ayrton Senna 65; 4. Sebastian Vettel 48; 5. Jim Clark/Alain Prost 33.
A szakíró ezután kiszámolta a pole-pozíciós arányt, egyszerűen elosztva a rajtelsőségek számát az összes nagydíjrészvétellel. Ebben az összevetésben Juan Manuel Fangio (57 %), Alberto Ascari és Jim Clark (45 %), valamint Ayrton Senna (40 %) is megelőzi Hamiltont, aki 34 %-kal 5. pozícióban áll. Egyébként Vettel 25, Schumacher csupán 22 %-os aránnyal bír ezen a listán.
Azonban Edd Straw szerint ez a sorrend nem mérvadó, a szárnyak előtti korszakban ugyanis a pole-pozíciónak csekély súlya volt, és a versenyzők nem fókuszáltak erre a sikerre. Fangiót, Ascarit és Clarkot így kivette a sorból, velük és kortásaikkal pedig a későbbi összevetésekben sem számolt.
Ugyanakkor a pole-pozíciós arány azért is megtévesztő, mert egyik versenyző sem volt pályafutása során végig olyan helyzetben, hogy harcban legyen minden nagydíjon az időmérő megnyeréséért. Ezért levonta azokat az időszakokat, mikor a pilótáknak nem volt versenyképes autójuk: például Schumacher esetében első éveit, 2005-öt és a visszatérés utáni időszakot, Hamiltonnál 2009 első felét.
Az igazított pole-pozíciós arány a következő sorrendet hozta: 1. Ayrton Senna 44,2 %; 2. Sebastian Vettel 37,3 %; 3. Lewis Hamilton 34,2 %; 4. Michael Schumacher 33,8 %.
Senna kimagaslik ebben az összevetésben, amelynek szintúgy megvannak a hibái: a különböző időmérős szabályokkal ez sem számol. Schumacher és Hamilton karrierjének jelentős hányadét érintette például az az előírás, hogy a kvalifikáción versenyre megtankolt autóval kellett részt venni – ebben az esetben a csapat egy kedvezőbbnek tartott futamstratégiáért feláldozhatta a versenyző pole-pozíciós esélyeit. Straw hozzáteszi, hogy ebben az összevetésben néhány meglepő versenyző is szerepel: kevesen gondolnák, Ronnie Peterson mekkora edzésmenőnek számított az 1970-es években a maga 27,5 %-os arányával.
A szerző itt sem állt le, hanem kiszámolta, a szóban forgó pilóták a pole-pozícióval végződő időmérőkön mekkora különbséggel verték a csapattársukat. Senna itt is kimagaslik, az arány az ő esetében 1,3 másodperc, míg Vettelnél 0,9, Hamiltonnál 0,6, Schumachernél 0,4 másodperc. Persze nem mindegy, kit kell megverni: Sennát kétségkívül segítette, hogy Alain Prost mellett olyan csapattársai is voltak a vizsgált szezonokban, mint Satoru Nakajima vagy Johnny Dumfries.
Az időmérő második helyezettjéhez viszonyított átlagos különbség a következő: 1. Ayrton Senna 0,528 s; 2. Sebastian Vettel 0,308 s; 3. Lewis Hamilton 0,279 s; 4. Michael Schumacher 0,256 s. Újabb statisztika, amely Senna fölényére utal az első számú időmérős ászként, de megint hozzá kell tenni, harminc éve jóval nagyobb különbségek jellemezték a Formula-1-et.
Mivel Schumacher a legtöbb összevetésben hátul szerepel, a szerző, kissé óvatosan, arra jut, hogy a Formula-1 legjobb kvalifikálója a Senna–Vettel–Hamilton hármas egyik tagja, akik közül rendkívül nehéz választani. Vettel és Hamilton egykörös teljesítménye sokkal összetettebb figyelmet és technológiai tudást igényel, a maga korszakában azonban Senna verhetetlen volt, és vélhetően az lett volna akkor is, ha 20 évvel később versenyez.
Ráadásul legendaként az olyan versenyzőkre tekintenek, akik már nem szerepelnek a mezőnyben, hiszen jóval nehezebb egy olyan pályafutást megítélni, amely most is tart: ezért végül a szakíró Sennát hozza ki a Formula-1 legnagyobb időmérős menőjének, de azzal a kikötéssel, hogy néhány év múlva Hamilton átveheti a helyét. A szerző még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a brit pályafutása végéig akár 100. pole-pozíciójáig eljut.
