„Egyszerűen lassú vagyok. Minden hétvégén. Az autó relatív jónak érződött, nem voltak gondok, nem sokat tudok mondani. Az autó jó. Hogy én? Ki tudja… egyértelműen nem vagyok már gyors” – sokkolta az F1-es közvéleményt a szezon utolsó előtti hétvégéjén, Katarban Lewis Hamilton.
Ezek a szavak ráerősítettek arra, amit az idény nagy részében láthattunk a hétszeres világbajnokon: küszködik, szenved, a motivációja egyértelműen elmarad a megszokottól (és főleg a 2023-astól, amikor a munkájára rálátással bíró személyek szerint szinte minden korábbinál többet és keményebben dolgozott – ami meg is látszott a pályán), a formája pedig mélypontra jutott.
Ebben a szezonban megsemmisítő, 19–5-ös (!) vereséget szenvedett csapaton belül George Russelltől a kvalifikációk terén, a sprintkvalifikációkkal együtt pedig 24–6-ra kapott ki – megközelítőleg sem történt még vele hasonló mindenki másnál eredményesebb karrierje során. A versenyeken sem volt kérdés, 15–9-re kapott ki Russelltől, a sprintekkel együtt pedig 21–10-re. A két-két futamgyőzelem, és az 5–4-re megnyert „dobogós” meccs az, amibe kapaszkodhat, de ez nagyon sovány vigasz – tavaly nagyon egyértelműen legyőzte Russellt, idén viszont legalább ilyen simán kikapott tőle.
Ez némileg azért magyarázható azzal, hogy eltűnt a motiváció, de hogyan jutott el idáig?
Hamilton a 2021-es drámai vereség, és a 2022-es sokkszerű szenvedés után felgyűrte az ingujját, hogy 2023-ban visszavezesse a csúcsra a Mercedest, de azzal szembesült, hogy hiába tesz bele minden korábbinál keményebb munkát, a csapat egyszerűen nem mozdul, nem kerül közelebb a Red Bullhoz.
Ami pedig ennél sokkal fájóbb pont volt számára, az az autó viselkedése: továbbra sem úgy fejlesztett a Mercedes, ahogy azt ő kérte és javasolta, pedig több ízben is bebizonyosodott, hogy jól érzi a problémákat. Ehhez jött az, hogy a csapatnál mintha nem lett volna meg az a motiváció, amit ő érzett, és ami kellett volna ahhoz, hogy felvegyék a kesztyűt – egyszerűen nem jó irányba haladt a Wolff-alakulat.
A Ferrari ajánlata az asztalon volt, a lehetőség csábítónak tűnt, majd döntött – a Mercedes új autója sem abba az irányba ment az átalakításokkal, ahogy ő szerette volna, és úgy határozott, hogy akkor kiszáll ebből a projektből. A szezon nagy kérdése volt, hogy a felek kapcsolata hogyan alakul 2024-ben azok után, hogy Hamilton bejelentette a távozását, és visszatekintve azért kijelenthetjük, hogy nem volt zökkenőmentes a korábbi elképesztően szoros viszony ellenére.
Már az idény első felében jöttek olyan hangok, hogy a Mercedes elfordult tőle és egyértelműen Russellt favorizálja, egy névtelen levélküldő (aki a Horner-iratokat is szétküldte újságíróknak) azt állította, hogy a csapat szabotálja Hamilton szereplését annak érdekében, hogy a távozását a csapatnak kedvező módon lehessen narrálni – vagyis hogy egy kiöregedett, lelassult pilóta hagyta el őket, nem pedig egy csúcsversenyző. Ehhez jött az a Wolff-elszólás is, amit ősszel meg kellett magyaráznia a csapatvezetőnek, vagyis hogy mindenkinek van szavatossági ideje – hiába az indulatos reakció, ez beleillett az addig felépített képbe. Ahogy az is, hogy nem engedik Ferrarit tesztelni búcsúzóul – barátság ide vagy oda…
Amikor az év közben feljavult az autó, akkor elhalkultak ezek a hangok, hiszen Hamilton pár hétvége erejéig megmutatta klasszisát: nyerni tudott Silverstone-ban és Spában, remek dobogót szállított a Hungaroringen, és néhány hétig korábbi önmagát idézte. Aztán visszasüllyedt az azt megelőző szintre, és az év végére teljesen szétzuhant, borzasztó hétvégéket produkált egymás után – még akkor is, ha Las Vegasban a versenyen megint volt egy jobb teljesítménye.
De van-e innen visszaút?
Motiválatlanság ide vagy oda, olyan mély gödörbe ásta bele magát Hamilton, hogy innen hatalmas teljesítmény lenne újra a régi éles, harapós, agresszív, bajnoki önmagát hozni – igaz, tegyük hozzá gyorsan, hogy egy évvel ezelőtt még képes volt erre, ami nem volt olyan régen.
Nagy riválisa, Max Verstappen mindenesetre nem kételkedik: „Annyi mindent elért már. Jövőre egy új kihívás vár rá. Nagyon-nagyon motivált lesz, hogy megmutassa, hétszeres világbajnok. De ez attól függ majd, hogy milyen autót kap. Nehéz volt neki (Hamiltonnak) idén teljesen motiváltnak lennie, mert tudja, hogy elhagyja a csapatot. Úgy éreztem, amint versenyképes autója lett, és esélye volt a győzelemre, láthattuk, hogy igazán felpörgött. Aztán voltak olyan versenyek, ahol versenyképtelenebb volt az autó, és úgy volt vele, hogy akkor mindegy” – véleményezte riválisa szavait és helyzetét a négyszeres világbajnok holland.
Fred Vasseur, a Ferrari csapatfőnöke sem aggódik, legalábbis nem nyilvánosan: „Egyáltalán nem. Nézzük csak meg a Las Vegasban teljesített ötven körét. Tizedik helyről rajtolt, majd gyakorlatilag George Russell sebességváltóján fejezte be a futamot. Egyáltalán nem aggódom” – jelentette ki Vasseur.
A mercedeses motiválatlanságot egyébként maga Hamilton is alátámasztotta azzal, hogy az AFM kérdésére úgy válaszolt, hogy a jelenlegi problémáin „nem lehet változtatni”, és „olyan tényezők ellen harcol, melyek kívül esnek az irányításán”, majd hozzátette: „Nagyon várom a jövő hét végét, és a továbblépést.”
De fel tud-e megint pörögni a szükséges szintre?
Az biztos, hogy Hamiltont sokszor vezetik az érzelmei akár a magasságok, akár a mélységek irányába, ez jól látszott teljes karrierje során – amikor megy neki, akkor nagyon megy, amikor nem, akkor nagyon maga alá tud kerülni. De az idei, sőt a 2021-es szezonzáró óta összegyűjtött sebek esetében elegendő gyógyír lesz-e az, hogy eligazol Maranellóba?
Az autó versenyképesebb volt idén, és világos, hogy az olaszok jó irányba haladnak, de vajon „külsősként” mikor, mennyire tudja átvenni a vezérszerepet, mikorra tud úgy beilleszkedni, hogy igazán önmaga lehessen, mennyi beleszólása lesz az autó fejlesztésébe?
Az egykörös tempójával 2022 óta szenved, motiválatlanság ide vagy oda, ground effectes autóval még nem volt igazán éles soha – az is nagy kérdés, hogy a Ferrari viselkedése ezt képes lesz-e visszahozni. Ráadásul egy körön a mezőny talán legerősebb versenyzője, Charles Leclerc lesz számára a mérce – ha valaki ellen nehéz dolga lesz, akkor az a monacói, aki ráadásul vele ellentétben nemhogy összeomlott volna idén, hanem egyenesen karrierje legjobb évét teljesítette.
Hamilton és Leclerc is ahhoz van szokva, hogy minden körülöttük forog, Leclerc nem is tudja, hogy milyen az, amikor a csapat nem teljes mértékben alá dolgozik – márpedig most aligha ez lesz a helyzet, hiszen ha így maradna a felállás, akkor nem lenne értelme Hamilton megszerzésének.
De az is tagadhatatlan, hogy amikor győzelemre esélyes autót kap, még mindig „érzi a vérszagot”, ezt tökéletesen láthattuk Silverstone-ban és Spában, ahol nem domináns, nem kimagasló, de győzelemre alkalmas technikát kapott maga alá, és meg is oldotta a feladatot – egyedül Vegasban nem sikerült ez neki akkor, amikor lehetett rá esélye, de ott is az időmérőt rontotta el, nem a versenyt.
Szóval Hamiltonban még mindig ott van az, amitől ő Hamilton, ugyanakkor sosem kellett még ennyire mélyről összekaparnia magát, sosem volt ennyire rossz állapotban korábban. Ha egy új csapattal, új kultúrával, 40 évesen visszajön ebből a gödörből, azzal újfent bizonyít – de amíg az év elején még nemcsak szakmailag, hanem üzletileg is nagy fogásnak tűnt az ő szerződtetése Maranellóban, mára már inkább a kérdőjelek gyarapodnak…
