De nézzük, mi történt reggeltől kezdve!
Az Opel Dakar Team szervizcsapata, ugye, egész éjszaka szerelt, s reggel hatra sikerült menetképes állapotba hoznia a versenygépet, amellyel előző este a páros leesett egy dűnérõl. Szalayék elindultak a tábor felé, hogy elrajtoljanak, de amikor már csak 25 kilométerre voltak, meg kellett állniuk, mert az egyik sor henger megállt. A szervizcsapat utolérte őket, és orvosolta a problémát (egy szenzor ment tönkre), úgyhogy végül a páros elérte a tábort. Mivel a rajt időpontját kitolták, még simán limitidőn belül voltak, úgyhogy néhány társukkal együtt a mezőny után eredtek.
„A szakasz eleje gyönyörű volt, a rajt után tizenhat kilométert tettünk meg a tengerparton, utána bementünk a dűnék közé, teljesítettünk egy triálos szakaszt, majd megint dűnék következtek és megint triál – mesélte a 13. Dakarján induló Szalay Balázs. – Beértünk a gigantikusan magas homokhegyek közé, és ott felforrt a víz. Mint kiderült, támadt egy lyuk a tartályon, az nyitva maradt és azon az összes víz távozott, így a túlélő, tartalék vizünket kellett beleöntenünk a tartályba.”
A páros visszament a CP2-re, ott az egyik sportbírónak támadt az az ötlete, hogy szedjék ki a lámpatartó csavart és tömjék be azzal a lyukat. Ezzel a probléma megoldódott, és újra nekifutottak a legnagyobb dűnéknek. Azoknak, amelyeken a mezőny egy része bőszen lapátolt, vagy vissza is fordult, ők viszont simán átjutottak rajtuk.
„Már lefelé tartottunk a legmagasabb dűnéről, amikor előttünk feltűnt egy kamion. Megálltam, és azonnal lefulladt az autó, onnantól kezdve pedig megint nem indult el. Pedig ez volt a harmadik vadonatúj önindító, amit a fiúk beletettek. És mégis... Hiába nyomtuk a gombot, semmi sem történt. A kamion segített elindulni, de közben elkezdett lemenni a nap, és el kellett döntenünk, mi legyen...” – folytatta Szalay.
„Túl nagy kockázatvállalást jelentett volna, ha egy szál egyedül bemegyünk a dûnék közé a vaksötétben, főleg úgy, hogy senkire sem számíthattunk, egyszerűen azért, mert mögöttünk már nem jött senki” – folytatta a gondolatmenetet Bunkoczi. (Más kérdés, hogy amikor előző nap még jó néhányan jöttek mögöttük, akkor is csak elvétve álltak meg segíteni a riválisok.)
„Most, hogy itt ülünk a táborban, azt gondolom, talán tovább kellett volna menni” – mondta Szalay elgondolkodva.
„Nem, nem kellett volna – cáfolt Bunkoczi. – Minden tőlünk telhetõt megtettünk, mindenhonnan mindenhova mentünk, de a paripa megbokrosodott, az önindító nem akart tovább jönni velünk. Az egyetlen jó döntés az volt, hogy kijöttünk a pályáról és a tábor felé vettük az irányt.”
Ez volt egyébként az a mért szakasz, amelyen, ha valaki nem ért oda este hatig a CP3-hoz (és a magyar páros nem ért oda), kötelező volt alternatív útvonalat választania, vagyis kikerülnie a dűnesort. Nyilván erre az ő esetükben már nem került sor, úgyhogy Szalayék jelenleg várnak a versenybírák döntésére azzal kapcsolatban, hogy szerdán folytathatják-e a küzdelmet (büntetéssel), vagy sem.
