Volt alkalom, amikor egy magára adó autóversenyző legnagyobb álma az volt, hogy behúzza a benzingőzös sportágak mesterhármasát, azaz életében legalább egyszer-egyszer diadalmaskodni tudjon a Forma-1-es Monacói Nagydíjon, az Indy 500-on, valamint a Le Mans-i 24 óráson. Ez a tett eddig egyetlen embernek sikerült a történelemben: a legendás brit úriember, Graham Hill ötször nyert a hercegségben 1963 és 1969 között, a Brickyardon 1966-ban ünnepelhetett, míg az egynapos viadalt 1972-ben húzta be. A jelenleg is aktív versenyzők közül egyedül Juan Pablo Montoya tudott kettőt is megnyerni a háromból (2000-ben az Indianapolisban, 2003-ban Monte-Carlóban), a 2010-es évek trendje pedig azt mutatja, hogy amíg a hossztávú versenyzés és vele együtt Le Mans imázsa felszálló ágban van, az IndyCar, és vele együtt a jövőre 100. versenyét ünneplő 500-as egyre inkább veszít presztízséből.
1950-től 1960-ig az Indy 500 minden évben részese volt a Forma-1-es versenynaptárnak, igaz, az európai központú bajnokság résztvevői elvétve vettek részt rajta. Az érdeklődés akkor nőtt meg, amikor már a legendás pályának köze sem volt az F1-hez, Jim Clark és Graham Hill 1965-ben és 1966-ban győzelemig autóztak Indianapolisban, de aktív F1-esek utánuk már elkerülték a helyszínt. Emerson Fittipaldi jóval F1-es karrierje után lett sikeres Amerikában (1989-ben és ’93-ban nyerni is tudott), Nelson Piquet és Nigel Mansell is a száguldó cirkuszban töltött évek után tették át székhelyüket két-két verseny erejéig, Johnny Herbert 2002-ben, Rubens Barrichello és Jean Alesi pedig 2012-ben próbálkozott, kevés sikerrel. Manapság, amikor a Monacói Nagydíjat és az 500-ast is egy napon tartják, esély sincs rá, hogy valaki a jelenlegi Forma-1-es mezőnyből gondoljon egyet, és a tengerentúlra átruccanva megkísérelje az indulást – de nem csak emiatt lett Indianapolis F1-mentes övezet.
Juan Pablo Montoya idén harmadik alkalommal vág neki a nagy versenynek, és korábbi F1-es tapasztalataira alapozva úgy véli, a szerződések egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy valaki „első számú állása” mellett máshol is versenyezzen. „Más időket élünk, ahhoz hasonlítva, amikor az F1-esek csak úgy átjöttek Indianapolisba. Most, ha valakinek szerződése van egy csapattal, az kiköti, hogy sehol máshol nem állhat rajthoz. Ez normálisnak számít, hiszen két helyen is helyt állni sokkal komplikáltabb, mint azt az emberek gondolják.”
A kolumbiai hozzátette, hogy sejtése szerint az IndyCar világa teljesen más lett mára az európai stílusú versenyzéshez hasonlítva. „Ha az F1-ben kezdtem volna a karrieremet, szerettem volna indulni az Indy 500-on? Egy bizonyos pontig talán igen. A probléma itt az, hogy aki európai környezetben nőtt fel, nem találja szimpatikusnak az Indy-stílusú versenyzést. Sokan úgy gondolják, hogy Amerikában csak körbe-körbe mennek a pályán, de ez azért van így, mert elképzelésük sincs arról, hogy milyen is igazán.”
Az elmúlt egy hétben tapasztalt komoly balesetek csak még jobban megerősítik azt az érvet az F1-en szocializálódott pilótákban, hogy a superspeedwayeken való versenyzés veszélyes. Mark Webber és Scott Speed ezért zárta ki, hogy együlésesben rajthoz álljon bármilyen oválversenyen, míg Mike Conway éppen a 2010-ben és 2012-ben elszenvedett bukásai után döntött úgy, hogy visszatér Európába, és a WEC-ben folytatja tovább karrierjét.
A motorsportok csúcsán – legyen szó bármilyen kategóriáról – azonban mindig is ott ólálkodott a halál: az IndyCar világa 2011-ben Dan Wheldont, Le Mans 2013-ban Allan Simonsent vesztette el, a Forma-1 pedig talán még ma sem heverte ki Jules Bianchi tavalyi balesetét. A sors fintora, hogy a Wheldon utáni talán legnagyobb IndyCar-baleset pont nem oválon történt: Dario Franchitti karrierjének Houston utcai pályája parancsolt megálljt.
„Manapság csak egyetlen pilóta beszél arról, hogy milyen jó lett volna az én időmben versenyezni” – mondja Johnny Herbert. „Amikor szűkebbek voltak a pályák, és könnyen azon kívül találhattad magad… csak Lewis Hamilton szimpatizál azzal az érával. Ő utálja a nagy kifutóterületeket, mert kevés hibát vét, és szeretem őt ezért a hozzáállásért. Ma nagyon szokatlan, hogy egy aktív F1-es pilóta az Indy-be akar menni, mivel ott ha valami félresikerül, azt nem lehet kis bukással megúszni.”
Herbert véleményét egyetlen pilóta osztja a jelenlegi F1-es mezőnyből: Romain Grosjean. „Imádom nézni az Indy 500-at. Beszéltem olyan európai versenyzőkkel, akik kipróbálták magukat ott, és szenvedtek, minden bizonnyal a nagy különbségek miatt. Külső szemlélőként – hogy őszinte legyek – veszélyesnek is tűnik. Az utcai pályákat nagyon szeretem, de az oválversenyzés… egyszer ki kell próbálnom, hogy konkrét véleményt formáljak róla, de nem igazán ragadott magával. A feleségem tuti visszatartana attól, hogy odamenjek” – mondta a francia.
De ha minden félelmen, szerződésen és naptárütközésen túl Lewis Hamilton vagy Sebastoan Vettel a Brickyard felé venné az irányt, versenyképesek lennének-e? Piquet, Herbert vagy Barrichello példája nem éppen szívderítő az arra fogékonyak számára, de Chip Ganassi szerint megfelelő felkészültséggel akár sikeresek is lehetnének. „Hogy adnék-e autót Hamilton alá? Jó kérdés. Ezek a pilóták biztosan hasznot húznának egy-egy Indy 500-as szereplésből, de valljuk be, valamilyen oknál fogva az F1 még mindig nem túl népszerű az USA-ban. Ha egy Hamilton, egy Vettel, egy Bottas, vagy valaki más a rendelkezésemre állna, nem látom okát, hogy némi teszteléssel és felkészüléssel ne érhetnének oda.”
Sajnos nem valószínű, hogy egyhamar beigazolódhat a csapatvezető elképzelése, az viszont érdekes trend, hogy az utóbbi években egyre több F1-es karrierről álmodó ifjonc dönt úgy, hogy nem dönget zárt kapukat, hanem átrepül Amerikába szerencsét próbálni: így volt ez anno Sebastian Bourdais-val (aki végül mégis megjárta a száguldó cirkuszt, igaz, nagyon kevés sikerrel), E.J. Visóval, Mike Conway-jel, Luca Filippivel, Conor Dalyvel, Mihail Aljosinnal is. Ezért talán könnyű arra a kérdésre válaszolni, hogy vajon hamarabb lesz sikeres egy ígéretes GP2-es tehetség Indy-ben, mint jelenlegi F1-es pilóta?
