Szűkebb pátriájának lapja, a Kelet-Magyarország készített interjút a Nyírség egyik nagy világjárójával, lapunk főszerkesztő-helyettesével, Mészáros Sándorral, aki hosszú évek óta tudósít a különböző Formula-1-es futamokról, de idén emellett részt vett a Dakaron és a Le Mans-i 24 órás versenyen is.
Miért éppen a Forma–1? Az oviban már Ferrari volt a jeled? Egyáltalán milyen sportos múlttal bírsz, hogyan fogott meg az autósport?
Nagyjából tényleg ovis korom környékén kezdődött. Édesapám ősidők óta a Forma–1 megszállottja, így korán ért a „fertőzés”. A nyolcvanas évek közepe táján egy külföldről érkezett műholdvevő még inkább elősegítette ezt a folyamatot, 1986. augusztus 10-én pedig minden eldőlt: aznap, hatéves gyerekként a forróságban az apukám nyakából, nagyra nyílt kerek szemekkel néztem az első Magyar Nagydíjat.
Balkányban élsz, igaz, az internet világában már nincsenek távolságok, de azért nem egyszerű egy kis településről ilyen magasságokba eljutni.
Olyan tizenöt-tizenhat éves forma lehettem, amikor elhatároztam, hogy szeretnék a Forma–1 közelébe kerülni, valamilyen formában a vérkeringés része lenni, és ez nagyjából a hazai internetkorszak kezdetére tehető. Eleinte egy saját magam fabrikálta honlapra tettem fel az írásaimat, majd megtalált az első komolyabb lehetőség. A neheze akkor kezdődött, folyamatos kemény munkával kellett bizonyítani a továbblépéshez. 2006 óta az első számú hazai autósport-szaklap, az Autósport és Formula Magazin munkatársa vagyok, ahol néhány éve már főszerkesztő-helyettesként dolgozom. Emellett fut egy blogom az Origo F1-es rovatában, de tudósítok más hazai portáloknak és nyomtatott lapoknak is.
Számos versenyre eljutottál, melyik a legemlékezetesebb? Valóban olyan zárt és megfelelő pass hiányában megközelíthetetlenek a versenyzők?
A maga módján minden F1-es verseny emlékezetes, még az unalmasabbak is. Ha egyet kellene választanom, Maldonado győzelmét mondanám 2012-ből, Barcelonából. A világon senki nem számított erre, ráadásul a helyi hőst, Alonsót verte óriási csatában, és még a rajtelsőséget is úgy szerezte meg, hogy Hamiltont a McLaren ostoba hibája miatt kizárták. A Forma–1 valóban zárt világ, a megfelelő pass nélkül nem lehet bejutni a paddockba, és sokszor a versenyzők is eléggé barátságtalannak tűnhetnek, de nyomós indokuk van arra, hogy miért nem annyira nyitottak. A versenyhétvégék folyamán gyakorlatilag minden percük be van osztva.
Igazi világsztárokkal vagy jó viszonyban, készíthettél velük interjúkat. Ki volt eddig a legszimpatikusabb, illetve ki jelenti a másik végletet?
Mika Häkkinent és Emerson Fittipaldit mindenképpen ki kell emelnem, ők még az átlagosnál is kedélyesebbek szoktak lenni, de szerintem nem lehet panasz a jelenkor nagyjaira, Hamiltonra, Alonsóra vagy Vettelre sem, amikor megfelelő pillanatban kapjuk el őket. Nem csak legenda, hogy újságírói szempontból Räikkönen nehéz eset, tényleg az, de közel sem annyira, mint Ralf Schumacher volt. Számomra ő volt az a bizonyos „másik véglet”. Michael viszont épp az ellenkezője az öccsének, főképp a Mercedes-korszakban vált különösen emberivé.
Bizonyára sok érdekes sztori esett meg a versenyeken veled. Beavatnád olvasóinkat is a számodra legérdekesebbe?
A már említett 2012-es barcelonai verseny után Maldonado és a jelenlegi csapatfőnök-helyettes, Claire Williams meghívott a győzelmet követő ünneplésre, a garázsba, amely a versenyautó hibrid rendszerében keletkezett zárlat miatt szó szerint berobbant, tőlem nagyjából másfél méterre. Jelen voltam a Michael Schumacher 300. nagydíja alkalmából, valamint a pályafutása kezdetének 20. évfordulója alkalmából rendezett partikon, de azt is nehéz elfelejteni, hogy a 2013-as BL-döntőt a Monacói Nagydíj hétvégéjén Flavio Briatore meghívására jachtján, a Force Blue-n nézhettem, ahol a Chelsea és a Tottenham korábbi mestere, André Villas-Boas ült mellettünk.
Nemrégiben érkeztél haza Marokkóból, hiszen a másik szerelmed a tereprali. Ez miként jött?
A Dakar-ralis homályos tévétudósításokat már gyerekfejjel is figyeltem, a 2000-es évek közepére jellemző hazai Dakar-láz pedig engem is megcsapott. A műfaj egyik szépsége a változatosság, ami kifejezetten tetszik, ráadásul szerintem ez egy olyan szakág, ahol a magyarok is sikeresek tudnak lenni. A magyar futamok után a 2008-as Fáraó-rali volt az első sivatagi versenyem, azóta pedig már több mint egy tucatszor jártam meg a Szaharát különféle versenyek miatt.
Mennyiben más a két szakág, mi az, ami számodra a terepraliban nagyobb kihívás, mint a pályaversengésben?
A tereprali, elsősorban a sivatagi futamok az újságírók számára legalább annyira nehezek, mint a versenyzők számára. Sátorban alszunk, éjjel fogcsikorgató hideg van, nappal megsülsz, aztán autózol 6–800, vagy adott esetben akár 1000 kilométert is a következő, megváltást jelentő táborig, és a számunkra a munka még csak ekkor kezdődik el, ekkor láthatunk neki a tudósítások összeállításának. A pályaversenyzéssel ellentétben ott nincsenek klimatizált sajtószobák, finom ebédek vagy épp kényelmes shuttle-buszok, amelyek oda visznek, ahová kéred.
Terepraliban is van már néhány nagy skalpod, elég ha csak a lengyelek ikonjára, Adam Malyszra gondolunk. Az egykori síugró klasszis a terepraliban is megméretteti magát, és az elmúlt esztendőben a szerkesztőségünkbe is elhoztad őt, mert itt volt a tereprali országos bajnokság nagykállói futamán. A kállói futamok megrendezésének ötlete a te fejedből pattan ki, és te szervezed néhány esztendeje. Mégpedig sikerrel, hiszen az elmúlt esztendőben az év tereprali futama minősítést kapta a rendezvény. Mik a terveid a versennyel?
Több évig tartó szervezkedés után 2011-ben sikerült első ízben elhoznom a Dél-Nyírségbe a magyar mezőnyt, és a versenyzők kapásból a legjobb futamnak választották. Az utóbbi két évre már nemzetközi minősítést is kaptunk, az Európa-bajnoki sorozat részei vagyunk, ennek volt köszönhető Adam Malysz itteni szereplése is. Évekkel korábban megígérte, hogy eljön, amennyiben nemzetközi minősítésű lesz a futam, állta a szavát, ráadásul itt aratta az első győzelmét. A cél természetesen az, hogy minél tovább legyen folytatás. A tereprali egyébként jóval nyitottabb mint a Forma–1, így sokkal könnyebb igazi barátságot kötni a versenyzőkkel is. A nagyobb nevek közül szinte mindenkivel ismerjük egymást a futamokról, legyen szó akár a tizenegyszeres Dakar-győztes Peterhanselről, a nálunk családi jó barátnak számító Schlesserről vagy épp a motoros legenda Marc Comáról.
Alkalomadtán más sorozatokat is figyelemmel kísérsz?
Természetesen figyelem a WTCC-t Michelisz Norbi barátom miatt, illetve a DTM-et, alkalomadtán egy-egy külföldi futamot beszúrok ezekben a sorozatokban is. Nagy élmény volt idén a Le Mans-i 24 órás, ahol az Audi meghívott vendégeként voltam jelen, és a 24-ből fél órát a La Sarthe pálya felett egy helikopterben tölthettem. Az idei évad egyébként egyfajta grand slam számomra, mert Dakarral kezdődött, de a menetrendben megvolt az F1-es Monacói Nagydíj és Le Mans is. Már csak az Indianapolis 500-as hiányzott, de az kivitelezhetetlen, mivel a Monacói Nagydíj idején rendezik.
Csak pihenni jársz haza Balkányba, vagy itthonról is tudsz dolgozni? Egyáltalán a pörgős autósvilág után mi az, ami kikapcsolódást tud nyújtani számodra?
Az átlagosnál többet vagyok úton, de számomra Balkány jelenti az otthont, ide térek haza. Az információ a különféle csatornákon itt is megtalál, csodálatos párom, Katalin pedig megteremti a nyugodt hátteret, segít a jövés-menésben, és mindenben támogat engem.
