Szám szerint – Otthon, édes otthon!

Először is együttállásra volt szükség, hogy az esélyes versenyző otthonában világbajnoki futamot rendezzenek. „Hiába” volt elsőrangú pilóta Mika Häkkinen, sajnos Finnország még egyszer sem kapott futamrendezési jogot. Hasonló sorsra jutott Clay Regazzoni (Svájc), Denny Hulme (Új-Zéland) vagy Juan Pablo Montoya (Kolumbia), hogy csak három versenyzőt említsek. Nekik nem adatott meg az a fajta eufória, hogy hazai közönség előtt locsolhassák a pezsgőt.

Ám a képlet ennél összetettebb. Nem egyszerűen a hazai közönség előtt megnyert futamokat mutatom meg. Minden esetben a rendező országot tekintettem a nagydíj névadójának, és nem azt, hogy hol tartották meg a futamot. Voltak kivételek, természetesen. Ezekből csak három példát hozok fel: 1982-ben Svájc Nagydíjáért futották a dijoni versenyt, 1997-ben Luxemburg rendezett nagydíjat a németföldi Nürburgringen, és a spanyol Jerezben futották le az Európa Nagydíjat.

Az Európa GP (és az 1994-95-ben tartott Csendes-Óceáni versenyek) egyik esetben sem számítottak be ide, csak a nemzeti versenyek. Amennyiben az Európa Nagydíjakat értékeltem volna, dupla esélyt jelentett volna a németeknek, briteknek, spanyoloknak – ami torzította volna az összképet.

Tehát Mansell hazai győzelmeinek csak a brit nagydíjakat tekintettem, és például az első győzelmét, az 1985-ös Európa GP-t (hiába volt az angliai Brands Hatchben) nem nevezhettük hazai győzelemnek – statisztikailag.

Nézzük meg, ki hányszor örvendeztette meg a saját közönségét futamgyőzelemmel 1950 és 2014 között (minimum két győzelem hazai pályán).

A jelenleg is aktív F-1 pilóták közül Sebastian Vettel (2013-ban) egyszer, és Nico Rosberg (2014-ben) is egyszer tudta megnyerni hazai futamát, illetőleg a Német Nagydíjat. Közülük egy akár duplázhat is 2015-ben, és felkerülhet ebbe a táblázatba.