Az 1972-es Monacói Nagydíj több okból kifolyólag az F1 történetének egyik legemlékezetesebb versenye marad. Már a hétvége felvezetése elég hektikusan alakult, hiszen komoly vita alakult ki a csapatokat tömörítő szervezet, a FOCA, valamint a versenyrendezőség között azt illetően, hogy hány autót engedjenek rajthoz állni vasárnap a szűk utcai pályán.
Előzményként tudni kell, hogy 1970-ig bezárólag 16 főben korlátozták a Monacói Nagydíj indulói létszámát, míg 1971-ben ezt a számot 18-ra emelték. 1972-ben viszont a teljes világbajnoki évadra érvényes új szabályt hoztak, miszerint minden versenyen 25 rajthoz álló lesz. Ez ellen tiltakoztak hevesen a Hercegségben rendezendő futam előtt a csapatok, és bojkottal fenyegettek, mondván , ha ragaszkodnak a szervezők a 25 autóhoz, akkor nem fognak látni egyet sem a pályán, mert nem lenne biztonságos.
A rendezők is makacs természetűek voltak akkoriban, és a fenyegetésre válaszként, a rendőrség segítségével lefoglalták az összes csapat F1-es autóját, amiket egy mélygarázsba szállítottak. Állt tehát a bál a hétvége elején, és az említett történések miatt a csütörtöki szabadedzés el is maradt, így a pilótáknak az időmérők előtt mindössze egy óra állt a rendelkezésükre, hogy kitanulják az újjáalakított nyomvonal sajátosságait. Tudniillik, biztonsági okokból ebben (és csak ebben) az évben a kikötőbe helyezték át a bokszutcát, amelybe így a sikánon keresztül hajtott be a mezőny, és a másik sikán közepén hajtott ki onnan. Ezért egy külön kiengedő emberre is szükség volt, ezt a szerepet Vic Elford vállalta magára, ő jelzett minden pilótának, hogy éppen biztonságos-e kihajtania a bokszból vagy várnia kell…
A verseny végül 25 autóval rajtolt el, szakadó esőben… Az első sorból Jacky Ickx (Ferrari) és Emerson Fittipaldi (Lotus-Ford) indulhatott, de őket még a Ste Devote előtt átugrotta a második sorból rajtoló Jean-Pierre Beltoise és Clay Regazzoni. Ez kulcsmomentum volt az extrém körülmények között, mivel lényegében csak az látta a pályát, aki elöl haladt, mindenki másnak az előtte levő esőfüggönyében kellett boldogulnia. Ez olyan jelenetekhez vezetett, mint Regazzoni és Fittipaldi páros kicsúszása. A svájci elmérte az egyik féktávot, és a mögötte igyekvő Fittipaldi gyanútlanul követte őt a bukótérbe, mivel semmi másra nem tudott hagyatkozni az esőfüggönybe, csak az előtte haladó féklámpáját látta.
Így ment el mindkettőjük mellett Ickx, és jött fel a 2. helyre, ám a remek napot kifogó Beltoise-zal szemben neki sem volt ellenszere. A francia élete egyetlen világbajnoki futamgyőzelmét szerezte ezen a napon, ami egyben a BRM utolsó diadala volt az F1-ben. Beltoise ezt a győzelmét leszámítva nem is szerzett pontot abban az évben, ami jól mutatja, milyen extrém körülmények uralkodtak Monacóban, és mennyire borult ott minden előzetes papírforma. Ickx és Fittipaldi azért bejöttek dobogós helyre, de Jackie Stewart is kisebb hőstettet hajtott végre azzal, hogy gyomorfekéllyel küszködve is a 4. helyen hozta célba a Tyrrell-Fordot. Az ezen a napon a McLarennél Peter Revsont helyettesítő Brian Redman lett az 5., míg az utolsó pontszerző helyet Chris Amon csípte el, annak ellenére, hogy folyton bepárásodó sisakrostélya miatt négyszer is ki állt a bokszba.
A hősies célba érők között ott volt a ma a Red Bull főnökeként ismert Helmut Marko is, akinek itteni 8. helye jelentette pályafutása legjobb F1-es eredményét. Olyan kiválóságok erősítették még ekkor a mezőnyt, mint Ronnie Peterson, Graham Hill, Niki Lauda, Francois Cevert vagy épp Mike Hailwood.
