Retro – McLaren: Az elsők a sok közül

Ebben az időszakban ugyanis kilenc vörös overált viselő versenyző lett a sportág bajnoka, ezzel szemben a McLaren soraiból tizenkettő került ki. Az első éppen 50 évvel ezelőtt, 1974. október 6-án.

Csak egy győztes lehet

A helyszín: az Egyesült Államok, Watkins Glen. A főszereplők: Emerson Fittipaldi Clay Regazzoni ellen. A McLaren versenyzője a Ferrari versenyzője ellen - olyan párharc, amely a későbbiekben számtalan alkalommal ismétlődött még meg, és a Forma-1 igazi esszenciájává vált.

Fittipaldi két héttel korábban megnyerte a kanadai versenyt, miközben a bajnokság addigi éllovasa, Regazzoni második lett. Az eredmény révén pontosan ugyanannyi ponttal, 52-52 egységgel érkeztek Watkins Glenbe. Nem kellett számolgatni, nem lehetett biztosra menni. A képlet pofonegyszerű volt: aki előrébb végez, mint a másik, világbajnok lesz.

"A fiúk egész évben annyira keményen és annyira jól dolgoztak, hogy egyszerűen nyernem kellett, miattuk. Ezt mondogattam magamnak. De az autóm nem éreztem elég jónak. Nem tudtam aludni" - emlékszik vissza hosszú évek távlatából Emerson. "A vasárnap reggel már homályba veszett, de a verseny rajtjára úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Leparkoltam a McLarent a rajthelyemre, amikor pedig Clay megérkezett mellém, nem tudtam ránézni. Ő sem tudott rám. Mindketten túl idegesek voltunk, túlságosan összpontosítottunk, a gondolatunk máshol járt. Láttam, hogy a szerelők sem tudnak a ferraris szerelőkre nézni, és ők se rájuk. A légkör elképzelhetetlenül feszült volt."

Fittipaldi azonban nem tehette meg, hogy csak Regazzonira figyel. Jody Scheckter is lőtávolon belül volt. A dél-afrikai versenyző szinte újoncnak számított, néhány verseny állt a háta mögött az előző évekből a McLarennel. Ezúttal már a Tyrrell színeiben harcolt, és bebizonyította, méltó utódja a háromszoros világbajnoknak, a visszavonulás mellett döntő Jackie Stewartnak és a tehetséges Francois Cevert-nek, aki egy évvel korábban épp ugyanitt, az Egyesült Államok Nagydíján szenvedett tragikus balesetet. Scheckter lemaradása 7 pont volt: a győzelemért 9 járt, a második helyért csupán 6. Számára csak egy taktika létezett: a győzelem. Ebben az esetben Fittipaldinak minimum a 4. helyen kellett célba érnie.

Vasárnap délután a háromliteres motorok életre keltek, megsuhintották a csillagos-sávos lobogót, az 59 körös hajsza a bajnoki címért pedig elkezdődött.

Új csapat, új remények

 Az 1974-es szezon átigazolási áradattal indult, ezek közé tartozott Emerson Fittipaldi csatlakozása a viszonylag fiatalnak számító, tízéves McLaren csapathoz, a Texaco és Marlboro támogatásával. Abban az időben a brazil pilóta képviselte a fiatalságot és nagy reményeket: három-négy évtizeddel későbbi utódjai közül Fernando Alonsóhoz és Sebastian Vettelhez lehetne hasonlítani. Addigi pályafutását teljes egészében a Lotusnál töltötte, és üstökösszerű sikereket ért el: 1970-ben mindössze negyedik futamát megnyerte, két évvel később pedig világbajnokká koronázták, 25 évesen a sorozat addigi legfiatalabbjává. Az 1973-as szezont új csapattárs mellett kezdte, és olyat tapasztalt, amit előtte még sosem: Ronnie Peterson nem elég, hogy fel tudta venni a versenyt vele, de az esetek többségében gyorsabb is volt nála. Két nagyágyú nem fért meg egy helyen: Fittipaldi a távozás mellett döntött. Három lehetőség is felmerült a következő évre, mindhárom meglehetősen vonzó: a Tyrrell, Brabham és McLaren. Fittipaldi kezét nem kötötte meg semmi. A Marlboro vezetői konkrétan azt mondták neki: "válassz bármilyen csapatot, mi szponzorálni fogjuk". A brazil végül a McLarent választotta, amelynek új konstrukciója, az első évében ígéretesen kezdő M23 keltette fel érdeklődését.

Nem kellett sokat várnia, hogy kiderüljön, bejöttek-e számításai, a szezon már január második hétvégéjén elkezdődött Buenos Airesben. Fittipaldi ezt a versenyt a 10. helyen, körhátrányban fejezte be, miután véletlenül megnyomott egy biztonsági kapcsolót, és leállította a gyújtást - a hibát a bokszban kellett helyrerakni. Ám csapattársa, a veterán Denny Hulme nyert - ez volt az 1967-es bajnok utolsó győzelme. Innentől viszont a tíz évvel fiatalabb kolléga vette át a stafétabotot. A második futam, a Brazil Nagydíj egy valódi álomként alakult számára, a pole-pozícióból indult, és Peterson defektje után senki sem fenyegette fölényes győzelmét. Az időjárás talán még közbeszólhatott volna: de a 40. helyett a 32. körben elővigyázatosságból leintették a futamot. Az egymást követő második évben nyerte meg hazai versenyét.

A dobogón a svájci Clay Regazzoni állt mellette, de ekkor még nem lehetett sejteni, hogy ketten lesznek a végső siker legnagyobb várományosai is. A soron következő versenyeken Carlos Reutemann, a Ferrari új igazolása, Niki Lauda és Peterson is a dobogó legfelső fokára állhatott, Svédországban pedig a Tyrrell emlékezetes kettős győzelmével a szinte újonc Scheckter is csatlakozott hozzájuk. Időközben azonban Fittipaldi a Belga Nagydíjon, a Nivelles versenypályán a szezon első kétszeres futamgyőztesévé vált. Hosszú hajával, utánozhatatlan barkójával és az elmaradhatatlan napszemüvegben lépett a dobogóra, mintha csak egy Forma-1-ben versenyző rocksztár lenne, az arcára pedig megkönnyebbült mosoly ült ki. Brazíliában 13,5 másodperc fölénnyel nyert, itt 0,35-tel Lauda előtt, és nem csak ennek örülhetett: első alkalommal a pontversenyben is az élre ugrott.

Regazzoni végig ott loholt a nyomában: a svájci pilóta az első tíz futam közül egyet sem nyert meg, de ha célba ért, mindig a legjobb négy között végzett. Rövidesen azonban már nem ő, hanem a másik Ferrari jelentette a nagyobb veszélyt. Tagadhatatlanul Lauda volt a leggyorsabb, kilenc alkalommal ő indult az első rajthelyről, de ha Ferrarinak műszaki hibája támadt, szinte biztos, hogy őt érte utol. Ennek ellenére is lopta a pontokat a riválisoktól, a szezon féltávja után, Dijonban - ahol Fittipaldi motorja elromlott - pedig a bajnokság élére ugrott. A következő nagydíjat Brands Hatchben Lauda ismét megnyerhette volna, de a balszerencse megint közbelépett, defekt miatt kellett lassítania, végül a legutolsó körben állt ki a bokszba. ötödik helyen így is rangsorolták, a Ferrari közbenjárásának köszönhetően eggyel több kört írtak neki jóvá. Egy pontos előnnyel még mindig az élen állt - a hátralevő öt verseny közül azonban egyet sem tudott befejezni, így lehet, hogy az évadzárón neki már semmiféle esélye nem volt címszerzésre.

A bajnoki küzdelem épp a legnyitottabb szakaszában állt a Brit Nagydíj után. Laudának 38 pontja volt, Fittipaldinak 37: a győzelmet megöröklő Scheckternek 35, akárcsak Regazzoninak. A Nürburgringen Lauda már az első körben kiesett - idén először nem technikai hiba miatt nullázott. Fittipaldi saját csapattársával, Hulme-mal akadt össze szintén a futam elején, emiatt pedig ő sem szerzett pontot. Regazzoni a szezonja első (és egyedüli) győzelmét érte el Scheckter előtt. Fittipaldi negyedik helyre csúszott vissza az összetettben, és a balszerencse csak fokozódott, amikor Ausztriából is üres kézzel távozott, dobogós helytől fosztotta meg egy motorhiba. Szerencséje az volt, hogy Reutemann, Hulme, Hunt dobogójával ez a verseny nem a bajnokság főszereplőiről szólt. De lemaradása kilenc pontra nőtt, nagyobbra, mint bármikor korábban.

A Ferrari szentélye következett, elvakult rajongók előtt - akiknek döbbenten kellett végignézniük, hogy nyolc kör különbséggel mindkét autójuk motorja felmondja a szolgálatot, Lauda és Regazzoni is az első helyről esik ki. Fittipaldi eközben második lett Scheckter előtt. Az utolsó előtti, kanadai futamon Lauda kiesése után Fittipaldi nyert, miközben Regazzoni második lett. 52-52 pont állt mindkét versenyző neve mellett a mindent eldöntő futam előtt. Scheckter fékhibája egy erőszakos kiesést eredményezett, így az ő esélyei jelentős érvágást szenvedtek, miközben a mezőny a határon túl levő, de nem túl messzi Watkins Glenbe kerekedett.

Mindennek el kell dőlnie egyszer

Szombaton Carlos Reutemann a Brabhammel elvitte a rajtelsőséget James Hunt és az F1-be most megérkező Parnelli versenyzője, Mario Andretti előtt. Fittipaldi, aki szinte egész évben csak második, harmadik soros rajthelyeket tudott összeszedni, csupán a 8. pozícióból indulhatott: de így is egy hellyel Regazzoni elől. A svájci a verseny előtti tesztelésen törte javíthatatlanná autóját, rekordgyorsasággal kellett Maranellóból újat repíteni neki. Scheckter valamivel előrébbről, a 6. kockából kezdhetett, de győzelmi reményeihez ez is messze volt az ideálistól.

A két főrivális a mezőny belsejéből, de egymás szomszédságából vágott neki a 320 kilométeres távnak: az okozott volna meglepetést, ha ez nem vezet rögtön parázs összecsapáshoz. Fittipaldi még ma is pontosan emlékszik, mi történt az indítás utáni pillanatokban. "Clay nagyon szívós versenyző volt. Jobb rajtot vett, mint én, az egyes kanyarban, a derékszögű jobbosban előttem fordult el. Áthaladtunk az S-kanyarokon, azután pedig a hátsó egyenesre értünk. Kihasználtam a szélárnyékát, és a Ferrari mellé kerültem. Ő egyre közelített hozzám, és letolt a fűre. Én viszont azt gondoltam, nem fogok visszavenni. A bal első kerekem a Ferrari közepénél volt. A Ferrari felé kormányoztam. Tudta, hogy közeledem felé. Magamban azt gondoltam: mindent, vagy semmit. Az egyenes végén fej-fej mellett érkeztünk a kanyarba. Én voltam a belső íven, megelőztem őt. Azután többet nem is láttam."

A Ferrari nagy gyengesége, a megbízhatatlanság a szezon során - különösen, ha csapattársával vetjük össze - kegyes volt Regazzonihoz, de a legkritikusabb pillanatban ott kopogtatott nála. Fittipaldi Scheckter nyomába szegődött, a svájci viszont szakadt le mindkettejükről, és hamarosan jelentős vonat torlódott fel mögötte. A Ferrari úgy döcögött, mintha hullámvasúton haladt volna.

Sajnos a Watkins Glen-i futamra nem csak egy bajnoki összecsapás miatt emlékezik az utókor. A 10. körben Helmuth Koinigg, a Surtees versenyzője kiszaladt a pályáról, a felfüggesztés hibája vagy defekt miatt. A sebessége nem volt nagy, de a szalagkorlátot, aminek csapódott, helytelenül rögzítették. Az osztrák, aki csupán másodszor rajtolt Forma-1-es futamon, azonnal életét veszítette. A tragédia ellenére a verseny úgy folyt tovább, mintha mi sem történt volna. Egyedül a Surtees hívta bokszba másik versenyzőjét, José Dolhemet, amikor kiderült, mi történt.

A szenvedő Regazzoni a 15. körben a bokszba állt kereket cserélni, de a kezelhetőség nem javult. Nem sokkal később ismét kihajtott, hogy a Ferrari stabilizátorán állítsanak.

Fittipaldinak most már csak Scheckterre kellett figyelnie, a Tyrrell dél-afrikaija azonban első helyett csupán a negyedik pozícióban haladt, közvetlenül Emerson előtt. A brazil gyorsabb volt nála, de számára már ez a helyezés is több mint elég lehetett a sikerhez. Évek óta úgy ismerték, mint azt a versenyzőt, aki inkább félgőzzel halad egy biztos eredményért, a riválisok hibájára pedig kíméletlenül lecsap, mintsem arra törekedjen, hogy gyorsabb legyen mindenkinél. Ez most sem alakult másként, és akkor sem változtatott taktikáján, amikor Scheckter látványosan lassítani próbálta. Mint olyan sokszor, a módszer bejött. A 44. körben Scheckter Ford-motorja felmondta a szolgálatot, Fittipaldi pedig elhúzott mellette. Most már az sem számított volna, ha esetleg kiesik. Regazzoni még pályán volt, de 4 kör hátrányban, és a mezőny felének el kellett volna hullania ahhoz, hogy pontot szerezzen.

Carlos Reutemann és Emerson gyerekkori barátja, Carlos Pace kettős győzelemre vitték a Brabhamet, a Hesketh és James Hunt állhattak még a pódiumra. Fittipaldi a negyedik helyen ért célba, ezzel második alkalommal is a Forma-1 világbajnokává vált. Első évében egy olyan csapattal, amely korábban még sosem lett világbajnok: Watkins Glenben ráadásul a McLaren nemcsak egyéni, hanem konstruktőri első címét is megszerezte.

Négy esélyes, hét futamgyőztes

1974-ben hét különböző versenyző nyert futamot - Carlos Reutemann és Ronnie Peterson hármat-hármat, akárcsak a végleges bajnok, Fittipaldi, hullámzó egész éves teljesítményükből kifolyólag azonban a végső győzelemre az utolsó versenyeken ők már nem, csak Fittipaldi, Regazzoni, Scheckter és Lauda lehettek esélyesek. 

A konstruktőrök

Még tizenegyszer a csúcson

Csupán két évvel Fittipaldi sikere után éppen utódja, James Hunt is világbajnokságot nyert első McLarennel töltött szezonjában, újra a Ferrarit megverve egy drámai évadban. Kisebb szünet után a 80-as évek sikersorozata következett. Az egykori ellenfél, Niki Lauda velük tért vissza a Forma-1-be, és nyerte meg a csapat harmadik címét 1984-ben. Legnagyobb ellenfele csapattársa, Alain Prost volt: először sajátították ki a ponttáblázat első és második helyét. A következő hét év alatt három-három trófeát gyűjtött a vitrinbe Prost (1985, 1986, 1989) és Ayrton Senna (1988, 1990, 1991). Egy hullámvölgy után Mika Hakkinen nyert kétszer, 1998-ban és 1999-ben. A McLaren a jövőben is élcsapatnak bizonyult, de 2008-ig, Lewis Hamilton sikeréig elkerülte őket a szerencse. A mai napig ez az utolsó világbajnoki siker.

Bár akadtak évek, mint a Lauda-Prost párharc, valamint Prost és Senna közös szezonjai, amelyek során a McLaren-versenyzők csak egymás ellenfelei voltak, az esetek többségében, csakúgy, mint legelőször, a Ferrarival kellett megküzdeni. Hunt és Lauda, Senna és a már vörös overallt viselő Prost, Hakkinen és Schumacher, Hamilton és Massa csatái ma a Forma-1 ikonikus pillanatainak számítanak.

Íze-vére versenyző

Ha az autóversenyzők mintapéldánya után keresgélünk, akinek vér helyett valószínűleg benzin csordogál az ereiben, nem tévedhetünk nagyot, ha Emerson Fittipaldira esik választásunk. Az amerikai CART formájában 49 éves koráig versenyzett világszínvonalú sorozatban, és akkor is csak egy hatalmas baleset tudta megállítani. Ennek fényében nem meglepő az sem, milyen család veszi körbe: a Fittipaldi família az egyetlen a Formula-1-ben, amelynek három tagja is több éven keresztül a mezőny tagja volt. Emerson bátyja, Wilson Fittipaldi Jr. először a Brabhamnél húzott le pár szezont, azután létrehozta a családi csapatot, a Copersucart, amelyet sokan Emerson legrosszabb döntésének is tartanak - úgy vélik, ha Fittipaldi nem hagyja ott a McLarent az új vállalkozásért, nem a második lett volna utolsó bajnoki címe. Wilson fia, Christian a 90-es évek sereghajtó csapataival került közelebbi ismeretségbe.

És már közeledik az utánpótlás is, Emerson két unokájának személyében. A 18 éves Pietro Fittipaldi a brit Protyre Formula Renault bajnokságot nyerte meg nemrég. öccse, a 13 esztendős Enzo az Egyesült Államok gokartbajnokságaiban halmoz győzelmet győzelemre. Ha valamelyikük a jövőben eljut a legmagasabb szintre, a Forma-1 történetének első versenyzőunokájaként mutatkozhat be.

A cikk eredeti verziója 2014-ben, Fittipaldi és a McLaren világbajnoki címének 40. évfordulóján jelent meg.