Bizonyára az autósport-rajongók többségének ismerős az az ikonikus 1983-as Man-szigeti Ralin készült felvétel, amelyen kétségtelenül a valaha látott egyik legnagyobb mentést mutatja be Ari Vatanen. Egy pillanatra a navigátorában is meghűlt a vér, száját csak az azóta legendássá vált „Oh dear God!” mondat hagyta el. Vatanen viszont nem engedte magát kizökkenteni, és úgy folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Elsősorban erről az elképesztő pillanatról kérdeztük a ralivilágbajnokot, ám aztán további témák is szóba kerültek.
Az Ön idejében sokszor kellett hasonlóan nagyokat mentenie egy raliversenyzőnek egy rali vagy a pályafutása során?
Ha nem is egy rali során –az eléggé aggasztó lett volna–, de egy egész karrier alatt rengeteg hasonló mentést kellett bemutatnunk. Természetesen sokszor előfordul, hogy szélesen fordulsz, és kis híján nekimész valaminek. A Man-szigeti esetnek nagyon rossz vége is lehetett volna, és valószínűleg már nem tudnánk beszélgetni, ha akkor nem teszem keresztbe az autót és megyek át úgy az oszlopok között. Az azt megelőző kanyarban megérintettem valamit, emiatt azonnal defektet kapott a bal elsőm és elvesztettem az irányítást. Terry Harryman, a navigátorom rögtön érezte, hogy valami nincs rendben, pedig ő aztán tényleg hozzá volt szokva a hasonló eseményekhez. Jobb így, hogy később szólhatott Istenhez, nem pedig abban a pillanatban kellett neki fohászkodnia.
Mindig is híres volt a saját határait feszegető vezetési stílusáról, és arról, hogy minden esetben tövig nyomta a gázt.
Szerintem ez a személyiséged és az élethez való hozzáállásod része. A jellemed kiteljesedése, az efféle vezetési stílust nem lehet csak úgy elsajátítani. Néhány versenyző nagyon mérnökies, nagyon profi, mindent előre eltervez, olyan, mint egy számítógép. Én nem ilyen vagyok. Én inkább egy művészhez hasonlítok. Úgy vezetek, mint egy művész. Egyszerűen csak élvezem a vezetést, az összes kanyart. Természetesen sokan mondták, hogy voltak olyan szituációk, ahol hozhattam volna jobb döntést, de nem számolgattam, mert túl élvezetes volt számomra a vezetés. Mindig tövig nyomtam. Az összes kanyart úgy vettem, mintha az lett volna az utolsó. Szívből vezettem, nem pedig ésszel. Ennyi az egész.
Főként a pályaversenyzőkre jellemző, hogy jobban szeretnek előre kalkulálni, és a raliban vezetnek inkább szívből?
Mára már a rali is sokkal profibb lett. Még mindig tövig nyomják a gázpedált, de jobban törekednek arra, hogy a fejüket is használják. De nyilvánvalóan a raliban jóval többet hibázol, mert sokkal kiszámíthatatlanabb, nem mindig tudod, hogy mi vár rád, nem tudsz mindent előre eltervezni fejben.
Talán pont a túlzott kiszámíthatóságuk miatt veszít a népszerűségéből manapság néhány sorozat.
Ez azért van, mert a pályaversenyek világában folyamatosan élőben látják az összes paramétert, míg a raliban teljesen máshogy jutnak hozzá az adatokhoz. Ezáltal még mindig kell bizonyos szituációkban rögtönözni, és ebből adódik, hogy sokkal látványosabb, természetesebb a rali.
Ön hogyan készült fel a versenyeire?
Általában két-három héten át készültünk egy ralira, és természetesen edzettünk is, de nem olyan szinten, mint ahogy mostanság csinálják. Annyit edzettem, amennyi jól esett. A mai edzéstervek inkább egy katonai kiképzésre hasonlítanak! (nevet) Megmondják, hogy mit kell csinálnod, miből mennyit kell enned… Mi a józan eszünket használtuk és teljesen természetes módon zajlott a felkészülésünk.
A finn versenyzők általában a nyugalmukról és a hidegvérükről híresek. Ön is ilyennek tartja magát?
Én inkább egy olaszhoz hasonlóan vezettem, sosem számolgattam, és úgy gondolom, ez így természetes. Bármely országból találsz olyan versenyzőt, aki hasonlóan, mint én, úgy vezet, mint egy művész. Szerintem ez inkább egy személyes dolog, nem nagyon függ attól, hogy ki milyen nemzetiségű. Létezik jó néhány hidegvérű olasz versenyző, de nagyon „olaszos” finnek is, mint például Markku Alén.
Én is ilyen vagyok. Sosem törekedtem arra, hogy minél több győzelmet szerezzek, mert túlságosan a szenvedélyem volt a vezetés. Olykor mérhetetlenül magával ragadott, átléptem a határt, és akkor jöttek a hibák, elég ostoba hibák. Olyannyira imádtam vezetni, hogy néha hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy messze van még a rali vége! Ilyen versenyző voltam, a mindent vagy semmit elvet vallottam, és persze nagyon gyakran a „semmivel” végződött a napom.
Kik voltak a legkeményebb riválisai?
Leginkább a finnek, Markku Alén és Hannu Mikkola, valamint Walter Röhrl.
Az 1985-ös Monte Carlo Ralin élete talán legnagyobb versenyét futotta. A rali során óriási harcot vívott Walter Röhrrel, majd nyolcperces büntetést kapott, négy és fél perces hátrányba került, de az utolsó szakaszokon szenzációs módon ledolgozták a hátrányukat, és megnyerték a ralit. Ez kétségtelenül az egyik legnagyobb győzelem az autósportok történetében!
Szerintem is simán benne van a TOP3-ban! (nevet) Fantasztikus emlék! Ebből is látszik, hogy mennyire más volt abban az időben. Napjainkban az ilyen felzárkózás szinte elképzelhetetlen, de akkoriban mégis lehetséges volt valahogy, és ez teszi azt a korszakot olyan széppé. Minden megtörténhetett, nem óramű pontossággal működtek a dolgok.
Ahogy számos honfitársát, Önt is emlegetik „repülő finn”-ként, méghozzá az első igazi „repülő finnek” egyikeként. Finnországban minden gyors és sikeres finnt így neveznek?
Így van, mindenkit, aki gyorsan vezet „repülő finn”-nek hívunk! Ezek a versenyzők mind öregbítik Finnország hírnevét. Kis ország vagyunk, nincs autóiparunk, nálunk semmi sem könnyű, minden drága. Ezért amire büszkék lehetünk, arra nagyon büszkék vagyunk, és a motorsport ilyen. Például nemrég tudtam meg, hogy az elmúlt évben a finn versenyzők több pontot szereztek a Formula-1-ben és a WRC-ben, mint akármelyik másik nemzet pilótái. A két legnagyobb presztízsű sorozatban! Szerintem ez fantasztikus!
Az Ari Vatanennel készült interjúnk többi részét megtalálják itt, valamint az Autósport és Formula Magazin februári számában.
