Korábban volt, hogy komolyabban megviselt egy-egy gyengébben sikerült versenyhétvége, de most érdekes módon gyorsan sikerült túltennem magam a Thaiföldön történteken. A hazaúton már vagy milliószor végigpörgettem a fejemben az első futam eleji ütközést, ami rányomta a bélyegét a hétvégi eredményességünkre, de mindig ugyanarra a következtetésre jutottam: ennek most valamiért így kellett történnie. Hogy miért, azt ne kérdezzétek, én sem tudom, azt viszont igen, hogy a Hugo Valentével való ütközést semmilyen körülmények között nem tudtam volna elkerülni. Talán ezért is könnyebben emésztem meg a dolgot, mintha a saját hibámon múlt volna a dolog. Ez túraautózás, az ilyesmi benne van a pakliban.
Próbáltam a saját ívemet autózni, de láttam, hogy előttem nagy a tömörülés. A hatos kanyarban feltorlódtak az autók, ment a helyezkedés, sejtettem, hogy ebből baj lesz, ezért letértem arról az ívről, amin az előttem haladók mentek, hátha így nagyobb eséllyel elkerülöm az esetleges ütközést. Ez sem volt elég, abban a nyújtott bal kanyarban, amelybenValente hirtelen, nagy sebességgel, jobbról csapódott felém, már nem tudtam volna jobban balra kanyarodva kikerülni, hiszen már eleve benne voltam a kanyarban. Utána rögtön egy Citroën is az utamba került, ott viszont már sikerült időben lefékeznem, és elkerülnöm az újabb koccanást. Már több ilyen ütközésben volt részem, az ember megtanulja kezelni az ilyen szituációkat, ezek részei a túraautó-versenyző életének.
Mivel az ütközés után működőképes maradt az autó, nem voltam elkeseredve. Egyből mentem ki a boxba, úgy voltam vele, hogy a futómű biztos elállítódott, de a srácoknak lesz fél órájuk az első futam leintéséig korrigálni a problémát. Őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, hogy a második futamos pole pozíciós esélyeink veszélybe kerülnek. Aztán amikor kiszálltam az autóból, csak akkor szembesültem vele, hogy súlyosabb a sérülés, mint gondoltam. Hirtelen feszült és dühös lettem, mert nagy reményeket fűztem a második futamhoz, és akkor az sem volt biztos, hogy fel tudunk állni a rajtrácsra. Az, hogy Tiago Monteiro az első helyre hozta be aztán Hondát, utólag csak megerősített abban, hogy mekkora lehetőségtől estünk el, hiszen erre mi is képesek lehettünk volna egy 100 százalékos autóval.
A második futam rajtjakor nem voltunk biztosak benne, hogy boxutca áthajtásos büntetést fogunk kapni a parc fermé szabály megsértéséért. Döntenünk kellett, hogy mitévők legyünk. Az egyik verzió szerint kikérjük az autót a parc fermé alól, hogy tudjuk szerelni, így viszont a pole pozíció helyett a mezőny végéről kellett volna rajtolnom. A másik verzió szerint a fiúk dolgoznak az autón az első futam leintéséig, a parc fermé alatt nem nyúlnak hozzá, aztán a második futamot megelőző szerviz időszakban folytatják a munkát. Így nem lett volna semmilyen büntetés sem, de ez elég kockázatosnak tűnt, mert nem volt egyértelmű, hogy ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy fel tudjuk állítani a rajtrácsra az autót. Volt azonban egy harmadik eshetőség is, ami a leglogikusabbnak tűnt, és ezt követtük végül. Azaz nem kértük ki az autót a parc fermé alól, de dolgoztunk rajta – így megmaradt a pole pozíció és maradt idő a szerelésre is. Persze ezzel egyértelműen szabályt szegtünk, de volt előttünk egy példa a szezonból, ami alapján joggal hihettük, hogy nem kapunk büntetést emiatt a második futamon. Idén Portugáliában ugyanezt csinálta az első futamon balesetet szenvedő Néstor Girolami, aki végül nem kapott áthajtásos büntetést a második futamon a parc fermé szabály áthágásáért, hanem a büntetése az volt, hogy diszkvalifikálták az első futamból. Erre játszottunk mi is. Nem jött be.
Hogy mi lett volna, ha nem kapok áthajtásos büntetést? A rajt előtti pillanatokban, a felvezető körön éreztem, hogy kihagy a motor. Ennek a pontos okát még nem tudjuk, de valószínűsíthető, hogy az ütközés következményeként lépett fel a probléma. A rajt után azonban úgy tűnt, hogy megoldódik magától, az első kört úgy teljesítettem, hogy nem tapasztaltam különösebb hibát, de a második körön újra kihagyott a motor. Monteiro nagy lendülettel közelített hozzám, először próbáltam védekezni ellene, de aztán be kellett látnom, hogy ha tovább ragaszkodom az első helyhez, azzal csak azt érem el, hogy a nyakunkra húzom a többieket, és mivel a tempókülönbség miatt jó eséllyel megelőzött volna előbb-utóbb, ez hosszú távon nem lett volna kifizetődő. Így inkább elengedtem, aztán egy-két kanyarral később Gergő értesített a rádión az áthajtásos büntetésről. Szerettem volna kicsit védeni Monteirót, de ki kellett jönnöm a boxba. Ha ez nincs, szerintem Monteiro utólagos kizárása után a negyedik helyet tudtam volna megszerezni, mert ha a Citroëneket nem is tudtam volna tartani a kiszámíthatatlanul viselkedő Hondával, de Tom Chiltont így is magam mögött tarthattam volna.
A 2013-as marokkói versenyhétvége óta először fordult elő, hogy nulla ponttal zártam egy fordulót, amibe elsőre persze rossz belegondolni. Ugyanakkor azt pozitívnak értékelem, hogy két és fél évig kiegyensúlyozottan teljesítettünk, úgy gondolom, ez megmutatja milyen sokat fejlődtünk. Tudtam, hogy ez a pontszerző sorozat előbb-utóbb megszakad, csak azt sajnálom, hogy pont most, hiszen a szezon olyan szakaszában vagyunk, amelyben minden egyes pontra szükség lett volna.
Szeretnék néhány szót ejteni José María Lópezről is, aki Thaiföldön megszerezte a második világbajnoki címét a sorozatban. Akárcsak tavaly, idén is teljesen megérdemelt sikert aratott, a lehető legjobb helyre került a vb-trófea. Nem elég a legjobb autóban ülni, teljesíteni is kell benne, főleg, ha világbajnok társak veszik üldözőbe az embert. López most már a második évben kerekedik felül a világklasszis csapattársain, szinte hiba nélkül vezette végig ezt a szezont is. Az ilyen kimagasló teljesítmény pedig ritka, akármelyik autós szakágat nézzük. Jövőre is jó eséllyel pályázik a címvédésre, mert bár úgy gondolom, hogy a többi márka – a Hondát is beleértve – közelebb férkőzik majd a Citroënhez, esélyes, hogy a franciák technikai előnye 2016-ban is komoly sikerekhez segítheti őket.
