Amíg a világ, köztük sokan motorsport-berkeken belül is a Halloween-t ünneplik, többek számára október 31-e nem az önfeledt szórakozásról szól. Aki jobban beleásta magát a tengerentúli CART-széria versenyeibe másfél évtizeddel ezelőtt, jól tudja, mi történt azon a fekete őszi napon, 1999-ben. Az első bajnoki címére hajtó kettős, Dario Franchitti és Juan Pablo Montoya önfeledt küzdelemben kívánta eldönteni a titulus sorsát, de a fontanai verseny (alias Marlboro 500) végkifejlete legkevésbé róluk szólt.
Greg Moore, a mindössze 24 éves kanadai pilóta negyedik szezonját húzta a sorozatban, megnyerte az évadnyitót, de év végén nem tudta megmutatni a benne rejlő potenciált, útját sorozatos kiesések szegélyezték, a szezonzárón mindezek megkoronázásaként az utolsó helyről volt kénytelen rajtolni, az időmérő kihagyása miatt (robogójával egy autónak ütközött a paddockban, és eltörte a kisujját). Az ifjú Forsythe-versenyző sorozatban előzte meg társait, igazán elemében érezte magát, de amikor a 10. körben elhagyta a pályát a kettes kanyarból kigyorsítva, autója egy bukkanón gellert kapott, és fejjel lefelé ütközött a falnak. Esélye sem volt a túlélésre, de emléke a mai napig él, napjainkban James Hinchcliffe, az Indycar sorozat egyetlen kanadai versenyzője próbál méltó maradni példaképéhez.
„Nyilvánvalóan a kanadai kapcsolat miatt szerettem meg, és az eredményei magukért beszéltek, de ami igazán tetszett benne az az, hogy mennyire emberséges volt. Alázatosan és kedvesen viselkedett mindenkivel, és imádta, amit csinált. A legtöbb versenyző robotnak tűnik, de ő nem volt több mint egy jó haver, aki mellesleg veszettül gyors” – emlékezett vissza Hinchcliffe, aki mindössze tizenkét éves volt, amikor a végzetes baleset történt Fontanában.
A Schmidt Peterson Motorsport pilótája azt is megemlítette, melyek voltak a kedvenc teljesítményei Gregtől. „Az egyik, amikor magát Michael [Andretti]-t győzte le Milwaukee-ban, az akkori legfiatalabb győztessé válva ezzel. A másik az US 500-on aratott győzelme, amikor ő és a ganassis srácok harcoltak a győzelemért. Az utolsó tíz körben kiabáltam a tv előtt, és libabőrős lettem a vezetésétől!” – említette.
A számok bűvöletében élő amerikai szériák számára egy-egy versenyző egész életére – sőt, ahogy látjuk, még azután is – egy-egy rajtszámhoz kötődik, Greg Moore-ral a kék 99-es forrt össze. Hinchliffe azonban sohasem gondolkozott azon, hogy a jelelengi 27-est lecserélje a 99-esre, Moore emlékének adózva. „Nálunk Kanadában a 27-es számnak is óriási öröksége van, és ami azt illeti, már az is elég menő, hogy az autóm olyan volt, mint Gregé anno. De számomra a 99-es rajtszám meghalt vele együtt. A Star Mazda sorozatban, 2005-ben viszont a 98-ast választottam sajátoménak, mert az volt a legközelebb hozzá.” Ahogyan a rajtszámot, Hinchcliffe úgy Moore sisakfestését sem szerette továbbvinni. „Egy pilóta sisakja nagyon intim és nagyon személyes tárgy. Sosem ismertem, így nem tudom mit szeretett volna. Viszont ahány alkalommal az autóba ülök, piros kesztyűimmel mindig rá emlékezem” – tette hozzá.
Arra a kérdésre, hogy ha versenyt rendeznének Moore, Paul Tracy, Jacques Villeneuve és közte, ki nyerne, így válaszolt: „A legjobb lenne ezt a Goodwood Kartways-en rendezni Ontarióban, mert a gokart a versenyzés legtisztább formája, és telesírnánk a sisakjainkat a sok nevetéstől. Minden bizonnyal Tracy lenne az első, tuti felmosatná velünk a padlót!” – mondta Hinchcliffe.
