Apja a brit Királyi Légierő tisztje volt a második világháborúban, leszerelése után pedig egy autógyárat irányított, így nem csoda, hogy Michael Johnson Parkes – ismertebb nevén Mike Parkes –, aki 1931-ben ezen a szeptemberi napon született, melyik hivatást választotta: mérnök lett.
Huszonévesen, hobbiból kezdett versenyezni, a volán mögött azonban legalább olyan ügyes keze volt, mint a tervezőirodában, így lehet, hogy a Lotusszal 1957-ben már tartalékpilótaként érkezett a Le Mans-i 24 órásra. Négy évvel később ezen a versenyen szerezte meg első nagy eredményét, egy második helyet, egy Ferrarit vezetve, melyen a Formula-1-ben is versenyző Willy Mairesse társaként osztozott.
Több hasonló siker keltette fel Enzo Ferrari figyelmét, aki 1963-ban mai szemmel szokatlan szerződést kínált Parkesnak, sportautó-versenyzőként és az utcai kocsikat fejlesztő mérnökként csatlakozott a Scuderiához. Számos fényes hosszútávú versenyt teljesített a következő szezonokban, nyert a sebringi 12 óráson, a spái 1000 kilométeresen, a monzai 1000 kilométeresen pedig kétszer is.
A korábbi világbajnok, John Surtees összeveszett a Ferrari csapatmenedzserével, és 1966-ban két futam után elhagyta az istállót. Szezon közben volt szükség új versenyzőre, a sportautós ász, Parkes pedig megfelelt a feladatra. A karosszériát megtoldották, hogy a korábbi motoros Surtees után a 190 centiméter magas pilóta is elférjen benne. Az angol valójában évekkel korábban már szerepelt F1-es nagydíjon, 1959-ben hazájában, akkor azonban egy Formula-2-es autóval nevezett, és kvalifikálnia sem sikerült.
Így az 1966-os Francia Nagydíj tekinthető tényleges bemutatkozó versenyének, amelyen a rajtrácsra is felállhatott, méghozzá a kitűnő harmadik pozícióba. Parkes a futamon egy helyet javított, és csak 9,5 másodpercre maradt le a futamgyőztes Jack Brabhamtől, miközben mindenki más legalább két kört kapott. Igazán meggyőző bemutatkozás volt egy bajnok helyén – Parkes azon 14 versenyzőből álló elit klub tagja, akik első nekifutásra dobogóra álltak.
Még egy emlékezetes momentuma volt abban az évben: az Olasz Nagydíjon megszerezte a pole-pozíciót, majd pedig újabb második hellyel működött közre a Ferrari nagy napjában – ez volt az a verseny, ahol két, utókor által kevésbé ismert pilóta szerzett 1-2-es eredményt Maranellónak, az utolsó olasz monzai győztes, Ludovico Scarfiotti nyert a hazai versenyre kiállított extra autóval, aki többnyire szintén a hosszú távú versenyeken szolgálta a Scuderiát.
A következő évben két bajnokságon kívüli futamot is megnyert, a silverstone-i International Trophyt, valamint a szicíliai Syracuse GP-t, amely az F1 történetének egyik legfurcsább eredményével zárult: Parkes és Scarfiotti holtversenyben szelték át a célvonalat, így mindkettejüket győztesnek hirdették ki. A világbajnokságon akkor tűnt fel ismét, mikor szükség volt rá, Lorenzo Bandini halálos kimenetelű balesete után. A Holland Nagydíjon pontszerző ötödik hellyel nyitott.
A következő futamot Spában tartották, és a baj már az első körben megtörtént: Jackie Stewart BRM-jéből olaj folyt a pályára, amin a Ferrari versenyzője megcsúszott, és kirepülve mindkét lábát eltörte. Formula-1-es karrierje véget ért, és bár néhány sportautóversenyeken még feltűnt, korábbi eredményeit nem tudta megismételni. Hat év után, a Fiat érkezésekor hagyta ott a Ferrarit, mérnökként és menedzserként más olasz gyártóknál fordult meg, a Lancia Stratos fejlesztésében is részt vett. Fiatalon, 45 évesen érte utol a halál, mikor hazafelé vezetett Torinóban, és frontálisan ütközött egy kamionnal.
