Óriási bizakodással várták a csapatok a 2002-es szezon első versenyét, hiszen végre eljött az idő, hogy a riválisok visszavágjanak a Ferrarinak a csúfos 2001-es vereségért, ahol a vörösök Michael Schumacher vezérletével, 4 versennyel a szezon vége előtt megnyerték mindkét világbajnokságot. A legfőbb ok az önbizalomra azonban nem a bizonyítási volt, hanem a Ferrari döntése, mely szerint az F2001-essel kezdik az évadot Melbourne-ben. A csapat legfőbb ellenfelei, a Williams és a McLaren is így joggal dörzsölhették a tenyerüket – és nem csak a néhol csurranó-cseppenő győzelmekért.
Ennek ellenére minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, hiszen a vörösök szokás szerint a legjobb formájukat nyújtották még az egy évvel azelőtti autóval is, és a világ legtermészetesebb dolgaként sajátították ki a pole pozíciót az évad első időmérőjén. A meglepetést az okozta, hogy Rubens Barrichello hangyányi különbséggel felülmúlta nagynevű csapattársát – mindössze öt ezredmásodperc döntött köztük. Szegény brazil ekkor még talán reménykedhetett abban, hogy lesz keresnivalója a négyszeres világbajnok mellett ebben a szezonban.
A verseny rajtjánál mégsem ők, hanem Ralf Schumacher vitézkedett – a Williams titánja három 2001-es győzelme ellenére alulmaradt népszerűségében az újonc Juan Pablo Montoya mellett, így nagy dobásra készült az új évadban. Arra viszont senki sem gondolt, hogy a saját autóját használja ehhez eszközként, így másodpercekkel a start után nagy buzgalmában hátulról telibetrafálta Barrichellót, és néhány másodpercig megnézte magának a melbourne-i légteret.
Kirándulása csak néhány másodpercig tartott és szerencsés landolással ért véget, de a páros kalandja még hat autót rántott a süllyesztőbe: az első futamán induló Felipe Massa és Allan McNish, Nick Heidfeld, Giancarlo Fisichella, Jenson Button és Olivier Panis is odaveszett az első kanyar süllyesztőjében. A Jordanhez visszatérő olasz a versenyt követően hangosan kritizálta a versenyigazgatóságot, amiért nem állították le a versenyt, így hiába szaladt vissza többedmagával a bokszba, nem használhatta tartalékautóját.
„Egyszer bezárta előttem az ajtót, majd megismételte. Ez szomorú, hiszen nagyon jól rajtoltam és jó versenyünk lehetett volna. Nem számítottam rá, hogy Rubens ilyen hamar a fékre lép” – így a kis Schumacher, mire Barrichello: „Nem tudta volna bevenni a kanyart, ha nem vagyok ott.” Lehet, hogy ezt az aprócska tényt nem vette figyelembe, de hiába tartotta hátát a brazil, a williamszes kicsit tovább csúszott a megszokottnál…
Ennek a kis intermezzónak köszönhetően a megzavarodott Michael Schumacher David Coulthardnak adta át a vezetést, de Jarno Trulli is helyzetbe hozta magát (ideiglenes) második pozíciójával. A dobogót a ’99-es Európa Nagydíj óta szem elől tévesztő olasz azonban nem bírta a négyszeres bajnok nyomását, és a kettes kanyarból kigyorsítva odavágta a vasat első Renault-s nagydíján. Mindezt természetesen azután, hogy a rajtbalesetet követően a biztonsági autó vette az irányítást, majd Trulli balesetét követően ismét, így az első tizenöt körben nem sok érdemi versenyzést látott az Albert Park közönsége.
A második SC-fázist követően Coulthardnak csak annyi lett volna a dolga, hogy tisztességes előnyt épít ki Schumacher és Montoya előtt, de az utolsó előtti kanyarban elfékezte magát a restartnál, és az ötödik helyre csúszott vissza. Kálváriája a 33. körben teljesedett be, amikor a váltó hibája miatt erőtlenül parkolta le autóját. Montoya kapva kapott a skót korábbi kicsúszásán, és Schumacher megingásának következtében átvette a vezetést. Királysága azonban pünkösdinek bizonyult, riválisa hat körrel később erőből visszaelőzte, a Vörös Báró pedig régi szokásához híven vissza sem nézett.
Az élen zajló adok-kapokból viszont a két Arrows nem érzett semmit: Tom Walkinshaw autói ott ragadtak a rajtrácson, majd Enrique Bernoldit a 15., Heinz-Harald Frentzent a 16. körben intette ki fekete zászlóval a versenybíróság. Hogy miért? A brazil a verseny elindulása után ült bele a csapat tartalékautójába, a német pedig nem vette észre a piros lámpát a bokszutca végén.
Sajnos a parázs kezdet után gyengébb folytatás következett, de a közönség nem unatkozott: számtalan nagyszerű teljesítmény miatt maradt emlékezetes számukra a verseny. Kimi Raikkönen csendben, de komoly elszántsággal hozta be autóját a harmadik helyen, hat másodperccel Juan Pablo Montoya mögött, mögötte pedig a szebb napokat látott, és 19. helyről induló Eddie Irvine végzett.
A kieséseknek és remek teljesítményeknek köszönhetően az első futamán induló Mark Webber előbb pontközelbe, majd az első hat közé került, a verseny végén pedig csak az volt a kérdés: egy, vagy két egységet szerez az ausztrál, a honfitársa által tulajdonolt, és három éve pontnélküli Minardinak? Az őt üldöző Mika Salo ugyanis az utolsó körig üldözte őt, de a finn túlzott akarásában megpördült, szabad utat engedve Webbernek karrierje első pontjaihoz.
Az ausztrál örömmámorban úszott a leintés után, és a hétköznapokon szőrösszívű szervezők még azt is megengedték neki, hogy csapatfőnökével egy ausztrál lobogó társaságában együtt ünnepeljen a dobogón.Mindazonáltal Salónak sem volt szégyenkeznivalója, hiszen megkaparintotta az utolsó pontot a debütáns Toyotának – a japánok motorsport-igazgatója, Ove Andersson azonban óva intett mindenkit a léc magasabbra helyezésétől, hozzátéve: „ilyen a kezdők szerencséje”.
Bár voltak a versenynek olyan pillanatai, amelyek egy izgalmas vb-szezon remény-csíráit ültették el a rajongókban, Michael Schumacher sokadjára is egyértelművé tette, ki az úr a pályán – a mezőnyből egyedüliként „lejárt szavatosságú” autót kormányozva…
