Ahány Formula-1-es versenyző, annyi különböző, esetenként különleges életút, ez pedig fokozottan igaz volt az 50-es évek hőseire, akik alighanem kinevették volna a gondolatot, hogy egyszer eljön az idő, amikor óvodáskorban dől el, sikeres versenyző lehet-e valakiből vagy sem. Tony Brooks például egy Cheshire megyei fogorvos fiaként született, és mit sem gondolt természetesebbnek, mint hogy ugyanezt a hivatást űzze maga is.
„Mindig is elsőbbséget élvezett, hogy végzettséget szerezzek fogorvosként. Semmiképpen nem tekintettem a versenyzésre hosszú távú célként, még csak középtávúként sem. Annyira veszélyes volt akkoriban, hogy erre nem is gondolhattam komolyan. Mindig is be akartam fejezni a tanulmányaim, hogy jó megélhetést biztosítsak magamnak” – mondta Brooks egy tavaly nyári interjújában, amelyet az F1Racing magazinnak adott. Innen idézünk a későbbiekben is.
Akit azonban egyszer megfertőz a versenyzés, nem menekül egykönnyen. Húszéves korától klubversenyeken indult, 1955-ben néhány bajnokságon kívüli hazai Formula-1-es futam is becsúszott egészen elfogadható eredményekkel. Így is igazi meglepetésként érte, amikor a Connaught felkérte, hogy vezesse autójukat Szicíliában, a Syracuse GP-n. Brooks megnyerte a versenyt, a világbajnokság két olasz sztárját, Luigi Mussót és Luigi Villoresit maga mögé utasítva. Történelmi eredmény volt, brit versenyző hazai autóval ugyanis 31 éve nem győzött külföldön.
Ami Brookst illeti, egy kínos közjáték legalább annyira maradandó emlék maradt, mint a győzelem ténye. Fájós kezét egy kendővel kötötte be, és mivel kezei foglaltak voltak, a fogát használta, hogy meghúzza. Balszerencséjére, ugyanis elfeledkezett arról, hogy az egyik első fogon ideiglenes korona volt, amely nem bírta a nyomást, és kiesett. Hiába kereste a földön, nem találta meg. Brooks könnyen feltalálta magát, és ebben az esetben az sem elhanyagolható, hogy fogorvosnak tanult: vele volt tartalékban egy másik korona, ezt erősítette a rés helyére.
„Csak ragasztóanyag nem volt, ami ott tartotta volna. Azon kellett ügyeskednem, hogy a felső ajkammal a helyén tartsam a középső metszőt, miközben néhány szót is elmotyogok a díjátadón. Furfangos feladat volt.”
Aki azt gondolja, hogy a sajtó a fiatal fogásztanoncot éljenezte a Szicíliában elért mérföldkő után, nagyon téved – a nyilvánosság szinte semmit nem tudott Brooks sikeréről. A brit Formula-1-es csapatok azonban felkapták fejüket, az út pedig megnyílt Brooks előtt, hogy a világbajnokságon szerepelhessen, Fangióval, Moss-szal és a többi ásszal egy mezőnyben. A Connaught, BRM és a privát csapatfőnök Rob Walker is szerette volna, ha az angol reménység vele tart. Be kell vallani, az istállók mindegyike gyerekcipőben járt még akkor az uralkodó Ferrarihoz és Maseratihoz képest, úgy tűnt azonban, a BRM lehet a legesélyesebb arra, hogy győztes autót építsen.
„De mindannyian követünk el hibákat, néhány hiba pedig nagyobb, mint a többi. A BRM katasztrofális volt. Teljesen megbízhatatlan. Az úton nem lehetett megtartani.”
Első versenye majdhogynem az utolsó lett. Monacóban motorhiba miatt a BRM egyik autója sem jutott el a futamig, Silverstone-ban azonban igen, Brooksnak pedig a rajtrács 9. helyét sikerült elfoglalnia. Az érdemi pozíciókat egy sok körös szerelést igénylő műszaki hiba miatt elveszítette, ám visszatért a pályára. Az Abbey kanyarban minden alkalommal el kellett emelnie a lábát a gázról, mivel gumi és olaj rakódott az aszfaltra. Egyszer azonban az autó nem engedelmeskedett, ő pedig túlszaladt a kanyaron.
„Minden normális autóval, mint például egy Maserati 250F-fel, mentél volna egy kicsit a füvön, úgy 50 yardot, aztán visszakanyarodsz a pályára. A BRM azonban megpördült, átcsúszott a túloldalra, azután pedig átfordult. Azt hiszem, a töltést találta el, de akkor ez nem igazán foglalkoztatott. Kirepültem. Szerencsém volt, hogy az autó kedvesen a fűre dobott, és nem az aszfaltra. Azután a kocsi kigyulladt, ami, mint sokszor mondtam, az egyetlen normális dolog volt, amit csinálni tudott.”
Többet nem is ült a BRM-be abban az évben. A következő szezonra – már képzett fogorvosként, vizsgáit decemberben tette le – a Vanwallhoz csatlakozott, az iparmágnás Tony Vandervell csapatának formájában pedig Nagy-Britannia végre olyan istállót tudott felmutatni, amely részéről a siker minden feltétele adott volt. Brooks második lett Monacóban, a Brit Nagydíjat pedig, ezúttal Aintreeben első sorból kezdte meg, ám azzal a tudattal, hogy valószínűleg nem fogja a távot teljesíteni.
Néhány héttel korábban pályafutása második komoly balesetét szenvedte el, a Le Mans-i 24 óráson a felboruló autó alá szorult, amely a pálya közepén állapodott meg. A mögötte érkező versenyző eltalálta, de ennek inkább köszönetet mondhatott, így ki tudott szabadulni a roncsból, amelyet épp azelőtt tankoltak tele üzemanyaggal, és bármikor berobbanhatott. Csak a teste oldalán keletkező lyukat, „amelyben egy teniszlabda is elfért volna”, nem tudta megmagyarázni.
A Brit Nagydíjon nem volt versenyzésre képes állapotban, de a csapattal megegyeztek abban, hogy mégis rajthoz áll, ezzel növelve nyerési esélyeiket: ha Stirling Moss vagy Stuart Lewis-Evans autója elromlana, Brooks át tudja nekik adni sajátját, amelyet az akkori szabályok megengedtek. És pontosan ez is történt, amikor motorhibája miatt Moss kiállt, Brooks Vanwalljába ült át, és ezzel szerezte meg az első, brit autóval elért világbajnoki F1-es győzelmet. Hivatalosan ez számított Brooks első sikerének is, a pontokat szintén „elfelezték”: Moss 5-ös kapott, társa 4-et.
„Csodálatos érzés volt. De, nyilvánvaló módon, kicsit bánom, hogy nem sikerült egyedül elérnem.”
1958-ban, első teljes évében már a világbajnoki címért harcolt: ő, Moss és a ferraris Mike Hawthorn azért küzdöttek, hogy Nagy-Britannia első bajnokává váljanak. Brooks büszke rá, hogy Spában, a Nürburgringen és Monzában is nyerni tudott ebben a szezonban, habár a hazai presztízsharcban ő húzta a legrövidebbet.
Moss-szal karöltve megnyerték a Vanwallnak az első konstruktőri világbajnokságot, Tony Vandervell azonban pont a siker után döntött a kiszállás mellett. Moss Rob Walker csapatához csatlakozott, Brooks a Ferrarihoz Hawthorn helyére, aki alig három hónappal a bajnoki cím megszerzése után halálos balesetet szenvedett. Brooks feltételként kérte, hogy ne kelljen versenyeznie Le Mans-ban, amire meglepetésére Enzo Ferrari könnyedén rábólintott.
A két britet kiáltották ki a végső győzelem legnagyobb esélyeseinek, csak arra nem számítottak, hogy egy addig nem sok eredményt felmutató ausztrál, Jack Brabham tűnik fel a semmiből, és a gyári Cooperrel odapörköl mindkettejüknek, a Brit Nagydíjra már kétszer annyi pontja lesz, mint a második helyen álló Brooksnak. Erre a versenyre a Ferrari nem utazott el, a Belga Nagydíjat, ahol az ekkor 27 éves angol mindig jól ment, törölték. Életében azokat a szavakat bánja legjobban, amikor a monzai kvalifikáción ok nélkül a fékekre panaszkodott, a csapat pedig kicserélte őket. A második rajthelyről kevesebb, mint 100 méterig jutott. A bajnokságban 8 ponttal állt Brabham és 2,5-tel Moss mögött. Ekkor jött a szezonzáró Sebringben.
„A kedves öreg Wolfgang von Trips nekem jött hátulról az első körben. Emlékszem a döntésre, muszáj ellenőrizni az autót, fél körön keresztül ezen gyötrődtem. Büszke vagyok rá, hogy elég bátor voltam, és kellett is hozzá, mivel tudtam, hogy ezzel el fogom veszíteni a bajnokságot. Amikor behajtottam a bokszba, a magamnak tett ünnepélyes fogadalmat tartottam tiszteletben, ugyanakkor elköszöntem a bajnokságtól. Az autó rendben volt. Az irónia az, hogy Moss kiesett, Brabhamnak pedig kifogyott az üzemanyagja. Megnyerhettem volna a versenyt, és vele a bajnokságot is. Helyette harmadik lettem, a cím pedig Jacké lett.”
Brooks önszántából elhagyta a Ferrarit, és többet nem is került ilyen nagy sikerek közelébe. Egy évet Reg Parnell csapatában, majd a visszatérő BRM-nél töltött, a két szezon alatt egyedül az 1961-es USA Nagydíjon állt a pódiumra – csupán két évvel a Sebringben elveszített bajnoki cím után utolsó Formula-1-es nagydíján. Valóban nem számolt a versenyzéssel hosszú távon – habár fogorvos sem lett belőle, inkább az autókereskedésbe vágott bele.
83 évesen sem bánja, hogy évtizedekkel ezelőtt a Ferrarinál úgy döntött. A fogadalmat két nagy, silverstone-i és Le Mans-i balesete után tette meg: kihoz mindent autóiból, amire azok képesek, de egy nem megfelelő kocsival nem fogja többé feszegetni a határokat. És ehhez is tartotta magát. „Ez volt az én szilárd elhatározásom. Ez az oka, amiért elveszítettem a bajnoki címet 1959-ben, és ezért tudok most itt beszélni egy jó üveg bor mellett.”
