Minden autó, mely egyetlen versenynél tovább egészben marad, túl nehéz.
/Colin Chapman/
A történet harminc évvel korábban kezdődött, amikor Chapman, a londoni University College végzős hallgatója feleségétől 25 fontot kölcsönkérve megalapította a Lotus Engineering nevű céget. A név eredete a mai napig nem tisztázott, s azt is kevesen tudják, hogy a logóban található négy betű valójában az alapító teljes nevének monogramja: ACBC, azaz Anthony Colin Bruce Chapman.
Hamar világos lett, hogy a sportautókkal és versenyautókkal egyaránt foglalkozó gyár úgy tud a leghatékonyabban működni, ha szétválasztják a két tevékenységi kört. Két évvel azután, hogy elkészült a Lotus első sorozatgyártású autója, a száz példányban piacra bocsátott Mark VI, a cégből kiválva létrejött a Team Lotus, mely a Formula-1-es szereplést célozta meg.
Az első autó, melyet a versenyistálló a világbajnokságba nevezett, az 1958-as Monacói Nagydíjon bemutatkozó Lotus 12 volt, a volánnál Cliff Allisonnal és az újonc Graham Hill-lel. Az első pontra a harmadik futamig, az első dobogóra viszont egészen a harmadik évig kellett várni. Ebben az idényben egyébként két ízben is Lotusszal versenyző pilóta győzött, ám Stirling Moss nem a gyári csapat, hanem a Rob Walker Racing színeiben ünnepelhetett.
Végül az 1961-es idényzáró hozta meg az áttörést a gyári csapat számára, ahol Innes Ireland nyerni tudott a Lotus 21-essel, ennek utódja, a Lotus 25 pedig új magasságokba emelte az istállót. Tíz évvel azután, hogy feleségétől kölcsönkérve megalapította cégét, Colin Chapman a mezőny leggyorsabb autójának tulajdonosaként kilenc versenyen hat pole-nak és három futamgyőzelemnek örvendhetett, 1963-ban pedig Jim Clark a világbajnoki címet is elhódította a Lotusszal.
Ezek voltak a gyár legszebb évei: a Formula-1-es sikerek mellett az F2-ben és a Brit Túraautó-bajnokságban is nagyszerű sikereket ért el a Lotus, utóbbi bajnokságot 1964-ben maga Clark nyerte meg egy Cortinával. Mindemellett az utcai részleg is remekül teljesített eladások terén, a Lotus Elite és a Lotus Elan egyaránt kiváló visszajelzéseket kapott.
A Lotus a következő évtized legmeghatározóbb csapata volt a Formula-1-ben, 1963 és 1973 közt öt egyéni és hat konstruktőri bajnoki címet szereztek. A sikerekre azonban árnyékot vetett a számos baleset, melyek egy részéért műszaki hiba volt a felelős. F1-es világbajnoki futamokon három versenyző halt meg Lotusban: Alan Stacey, Jochen Rindt és Ronnie Peterson, míg bajnokságon kívüli versenyeken 1962-ben két hónap leforgása alatt két pilóta, a mexikói szupertehetség, Ricardo Rodriguez és Gary Hocking vesztette életét.
Chapmant azonban egyetlen tragédia sem érintett meg annyira, mint Jim Clark halála, akinek hockenheimi balesetét követően Chapman úgy nyilatkozott, hogy a legjobb barátját veszítette el. Abban az évben Hill nyert bajnoki címet a Repülő Skót halálától letört istállónak, két évvel később pedig Jochen Rindt, aki meg sem érte saját bajnokká avatását. Emerson Fittipaldi, aki mindössze néhány héttel a monzai tragédia előtt érkezett meg a csapathoz, idén nyáron egy interjúban így emlékezett vissza egykori csapatfőnökére:
„Jim halálát követően két évvel mutatkoztam be a Lotusnál. Colin Chapman csapatfőnök és beosztottjai, ha már nem is gyászoltak, mindenesetre még mindig dühösek voltak barátjuk, kollégájuk halála miatt. Hogy őszinte legyek, Colin ritkán beszélt Jimről. Azt hiszem, nem is tudott volna, hiszen roppantul közel álltak egymáshoz. Ahogy Jochen Rindttel is, aki 1970-ben Monzában halt meg egy Lotusban ülve...”
„Colin ezt a tragédiát is nagyon rosszul viselte. Ezért valamikor 1972-ben, amikor úton voltam afelé, hogy bajnoki címet szerezzek a Lotusszal, s amikor Colin és én elkezdtünk jó barátságba kerülni, egyszer megfogta a karom, a szemembe nézett, és így szólt: Emerson, kedvellek, jó srác vagy. De nem akarok túl közel kerülni hozzád, mert... A hangja elcsuklott. Nem kellett befejeznie a mondatot, de tudtam, mire gondol.”
Fittipaldi szerezte a Lotus nagy sikersorozatának utolsó előtti bajnoki címét, majd 1978-ban Mario Andretti ért csúcsra Chapman autójával, ám a győzelemre sötét árnyékot vetett csapattársa, Ronnie Peterson monzai halála. A Lotus ezt követően leszállóágba került, s története fennmaradó tizenhat évében mindössze két versenyző tudott futamot nyerni az istállónak, az egyaránt tragikusan rövid életű Elio de Angelis és Ayrton Senna.
Utóbbi sikereit, amivel még egyszer utoljára a nagycsapatok közé emelte a Lotust, Chapman már nem érhette meg. 1982 decemberében egy párizsi útról hazatérve lefeküdt aludni, és nem kelt fel többé. Különös egybeesés, hogy az F1 talán legnagyobb innovátora, a monocoque „atyja”, az aerodinamika, a szívóhatás és nem mellesleg a szponzorok bevonásának úttörője épp aznap halt meg, amikor csapata autóján először próbálták ki a következő évtized egyik legnagyobb technikai vívmányát, az aktív kerékfelfüggesztést, mely négy évvel később a Lotus versenygépén debütált a Formula-1-ben.
