1964 júniusának aligha fogadtak volna sokan arra, hogy ferraris világbajnokot avatnak a szezon végén. Négy futam elteltével a bajnokság első öt helyén három brit és két amerikai versenyző állt, a Brabham, a BRM és a Lotus képviseletében. A Ferrari két versenyzője, az olasz Lorenzo Bandini és a hétszeres motoros világbajnok John Surtees közül csak utóbbi tudott pontot szerezni, egyetlen második hellyel.
A dolgok hamarosan jobbra fordultak a Scuderia számára, Brands Hatch-ben kettős pontszerzést ünnepelhettek a versenyzők, a Nürburgringen pedig már kettős dobogót értek el: Surtees karrierje második F1-es győzelmét aratta egy évvel első, szintén németországi sikere után. Ausztriában aztán a felfüggesztés hibája miatt hamar kiesett, Lorenzo Bandini viszont megszerezte karrierje első (és sajnálatos módon egyetlen) világbajnoki futamgyőzelmét.
A hátrány azonban még így is komoly volt az összetettben: Graham Hill 32 pontjával vezetett a 30 pontos Clark előtt, míg Surtees és Bandini a 3. és az 5. helyet foglalták el 19 és 15 egységgel. A mezőny ezt követően a szezon utolsó európai versenyére, Monzába érkezett. A tifosi természetesen éhezett a hazai sikerre, Surtees pedig mindent meg is tett azért, hogy megkapják, amire vágynak: az angol versenyző nagy fölénnyel szerezte meg a pole-t Dan Gurney Brabhamje, Graham Hill BRM-je és Jim Clark Lotusa előtt.
John Surteesnek másnap sem volt ellenfele. Graham Hill a rajtrácson ragadt, Dan Gurney három kör hátránnyal ért csak célba, míg Jim Clarkot a Climax-motor hagyta cserben. De ha egyikük sem kerül bajba, valószínűleg akkor sem foghatták volna meg az angol versenyzőt, aki ihletett formában versenyzett aznap, a végül a második helyen célba érő Bruce McLarennek több mint egy percet adott, míg mindenki másnak már legalább egy kört.
Miután két legnagyobb vetélytársa egyaránt nullázott, Surtees felzárkózott Hillre és Clarkra az összetettben, s végül egy hihetetlen szezonzárón meg is szerezte a bajnoki címet, de ezt a versenyt majd egy másik alkalommal idézzük fel...
