A volánforgatók számára rendben is van a dolog teáht, várják az ugrást, kimerevítik magukat, ráadásul ott van a kormány, amiben kapaszkodhatnak. Társuk számára azonban az elrugaszkodás váratlanul jön, a landolás pedig elég sokkoló lehet. Stuart Loudon az egyik megtestesítője ennek, a brit navigátor számára 2012-ben fájdalmas volt a palsankylai szakasz teljesítése.
„Egy Fiestával vettem részt a versenyen John MacCrone-nal” – mesélte Loudon. „Tudtam, hogy ugrató következik, de az orrán landoltunk nagyon keményen, és amikor leérkezett a hátulja is, teljesen kiütötte belőlem a szuflát.”
Versenytempóban azonban pontosan kell tudnia a pilótának, hogy mi következik a következő kanyar vagy következő bukkanó után.
„Levegőt sem kaptam” – folytatta Loudon. „Ziháltam, megpróbáltam kimondani a szavakat. A mutogatáshoz folyamodtam aztán, miközben megpróbáltam levegőt juttatni a tüdőmbe. Azon voltam, hogy sikerüljön célba érni, és sosem örültem annyira, hogy megláttam egy szakasz célvonalát.
A másik, ami problémád lehet, amikor váratlanul repülsz. Ne feledd, jóval kisebb sebességgel járod be a pályákat, és nehéz megítélni, hogy elkönnyül az autó vagy repülni fog, mint egy madár. A pilóta tudja, hogy mi következik, mi azonban olvassuk az itinert, úgyhogy nem tudjuk ezt. Az első dolog, amit tudsz, hogy elcsendesedett minden…”
Nem csak Loudon járt úgy, hogy nem jutott szóhoz egy kemény landolást követően, de Marcus Grönholm, valamint Petter Solberg navigátorai, Timo Rautiainen és Phil Mills is éltek át olyan esetet a 2000-es évek közepén, amikor nem kaptak levegőt egy ugrató utáni becsapódás miatt.
