Az első részben azokat az okokat taglaltam, amelyek hatására idén „beépülök”, és újságíró létemre belevágok a versenyzői projektbe. Aki azt a részt olvasta, annak remélhetőleg nem újdonság, hogy milyen borzasztóan motivált vagyok, és milyen hihetetlen módon feldob ez az újszerű kihívás. Ennek megfelelő lelkesedéssel vetettem bele magam a felkészülési munkába. Lássuk, hogyan!
Előzményként annyit muszáj megjegyeznem, hogy a sport és a mozgás mindig is nagyon fontos részét képezte az életemnek, és rengeteg élményt, erőt merítettem ebből mindig a hétköznapok leküzdéséhez. A heti egy foci a haverokkal mindig úgy kellett, mint egy falat kenyér, főleg úgy, hogy a sportújságíró szakma meglehetősen helyhez kötött: rengeteget kell ülnünk nap, mint nap egy helyben. Sportújságírónak pedig általában az megy, aki imádja a sportokat. Sportimádat és helyhez kötött munka – ez nem a legjobb párosítás, így számomra mindig természetes volt, hogy felkutattam magamnak a legideálisabb sportolási lehetőséget azon a helyen, ahol épp laktam. Ez volt, hogy a nagypályás és a teremfoci volt, aztán volt, hogy a pingpong és a tenisz, volt, hogy a kosárlabda, de valamilyen sportot mindig űztem.
Tavaly november óta rendszeresen gyúrok, innentől a heti egy foci mellett ez is kedvenc kikapcsolódási formám lett, és noha korábban sohasem gondoltam volna ezt magamról (kívülről olyan monotonnak és unalmasnak tűnik súlyokat emelgetni), de kifejezetten megszerettem ezeket az edzéseket.
Ez a gyors bevezető azért kellett, hogy lássátok, a felkészülésem bizonyos értelemben már előbb megkezdődött, mint ahogy megszületett bennem az elhatározás, a felismerés, hogy versenyezni fogok. Így aztán nem egy teljesen újszerű valamit kellett most elkezdenem, csupán az eddig is végzett edzéseket még tudatosabbá, intenzívebbé és hatékonyabbá tenni. Ebben pedig hazánk (szerintem) legkiválóbb személyi trénerének, Matics Zsoltnak a segítségét kértem.
Zsolt nevével szerintem mindenki találkozott már az elmúlt évek során, hiszen a legtöbb magyar versenyző (élükön Michelisz Norberttel, Kiss Pál Tamással, Szabó Krisztiánnal stb.) az általa megálmodott és működtetett Fit4Race edzésprogram módszerei szerint készül a versenyekre, az ő állandó felügyelete mellett és útmutatásai szerint. Zsolttal először éppen Michelisz Norbert egyik edzésén találkoztam személyesen, amelyről egy rövid riportot készítettünk, azóta pedig kiváló barátságba kerültünk.
Régóta nyaggattam őt azzal, hogy egyszer én is kipróbálnám azokat a gyakorlatokat, amikkel a pilótákat készíti, egyszóval: részt vennék az egyik edzésén aktívan, ugyanúgy, mint bármelyik versenyző, akivel együtt dolgozik. Ekkor még szó sem volt arról, hogy versenyezni fogok, de a sors különös szeszélye folytán éppen most, döntésem megszületése után kevéssel tudtuk úgy összehangolni az egyéb teendőinket, hogy sor kerülhetett erre a közös edzésre. A legjobbkor! Most ugyanis már nemcsak egyszerű kíváncsi érdeklődőként jelentem meg a tréningen, hanem tényleg úgy, mint a többi pilóta, úgy, mint aki élete egyik legnagyobb kihívására készül, és szeretne ehhez némi támpontot kapni egy a maga részterületén kiváló szakembertől.
Nagyon hálás vagyok Zsoltnak, hogy zsúfolt naptára ellenére tudott rám időt szakítani, mert az egyórás alapedzés közben egyrészről rengeteg kiváló gyakorlatot ismertem meg, amiket idehaza már magam is tudok gyakorolni (persze jobb lenne szakértő szemek előtt tenni mindezt, de az itthoni gyakorlás is sokkal több, mint a semmi), másrészről rámutatott néhány alapvető hiányosságomra és gyengeségemre, amiken dolgozni kell. Az ilyet pedig én nagyon díjazom, mert kézzelfogható, kisebb célokat ad a nagyobb célhoz vezető úton. Hiába szeretne az ember mindent megtenni egy cél érdekében, ha nem tudja, hogyan álljon hozzá, és mire koncentráljon. Hiába akarnék fejlődni, ha nem tudnám, hogy miben kell, és hogyan tudom ezt elérni. Ebben jelentett hatalmas segítséget Zsolt útmutatása.
A gyakorlatok közül volt, amiben kifejezetten erős voltam (főleg a reakciólabda feküdt, ami persze nem meglepő, mert eddig javarészt labdajátékokat űztem), de volt, amiben szörnyen gyenge. Persze Zsolt nyugtatott, hogy ezek másnak is nehezen mennek elsőre, de engem azért borzasztóan elkezdett belül idegesíteni, hogy ilyen béna vagyok benne – ezek a fitball labdán végzett feladatok voltak. Feladatok?! Miféle feladatok?! Előbb meg kéne maradni két másodpercig azon a labdán! Nézi az ember a fotókon, ahogy Michelisz Norbi a világ legtermészetesebb módján térdel ezen a fitballon, és közben haláli nyugalommal pattogtat a pingponglabdával. Végtelenül könnyűnek tűnik. Hát elárulom, hogy nem az!
De gyakorlással minden elérhető. Ezért aztán – részben Zsolt javaslatára, részben a saját belső hajtóerőmtől vezérelve – vettem magamnak itthonra egy fitballt, és jelen sorokat is ezen ülve írom, mint ahogy most már minden cikket. Ez persze így csalás, mert közben a kezeimmel támaszkodom, és általában a lábam is a földön van, de szerintem ez is több, mint a semmi, és mivel újságíróként rengeteg időt töltök egy helyben ülve, ezért próbálok ebből a kis hátráltató körülményből is előnyt kovácsolni, és ezt is beépíteni a magam módján a felkészülésembe. Azt akartam, hogy természetes közegemmé váljon ez a labda, és hiszitek vagy sem, de azóta a gyakorlatok is sokkal jobban mennek rajta.
Kedden például két edzést is tartottam idehaza, egyet reggel, egyet késő délután, miután átadtam kollégáimnak a műszakot. A fitball labdán az ülés a legkönnyebb mutatvány, de ez se könnyű, mert úgy kell végrehajtani, hogy közben egyik lábad sem érhet le a földre. Így kell minél tovább egyensúlyoznod, és ugyanúgy korrigálnod, mint majd a versenypályán, az autóban fogsz! Ha hirtelen mozdulatokkal próbálsz korrigálni, már le is borultál, mint a szivarvég! Hihetetlen módon segít ez a gyakorlat fejleszteni az egyensúlyérzéket és a koordinációt, valamint azt, hogy a lábunkat, a törzsünket és a kezünket különválasszuk egymástól, és más-más mozdulatsorokat hajtsunk velük végre egyidőben. Ugyanezekre a képességekre hatalmas szükség lesz később az autóban, és nemcsak a pontosabb manőverezésben fog segíteni, hanem abban is, hogy kevésbé fáradjak el a futamok közben.
Második feladatként – még ugyanígy, ülő testhelyzetben – kezembe fogok egy virágcserepet, ezt találtam az udvaron, ez lesz most a kormány! Egyensúlyozás közben most már magam elé képzelek egy pályát is, és jobbra-balra kormányozgatok. Ez nyilván elvileg megnehezítené a labdán való egyensúlyozást, de én azt figyeltem meg magamon, hogy amint másra kezdek el figyelni, és bejön egy újabb tényező, amire koncentrálnom kell, sokkal jobb eséllyel és sokkal tovább tudok fennmaradni a labdán, mintha csak arra összpontosítok, hogy ott maradjak. Ez is egy fontos információ, amit egy kis találékonysággal akár kamatoztatni is tudok majd a versenyeken – felér ez az edzés egy kisebbfajta önismereti teszttel!
A ralikrossz – mert ennyit most már elárulok: ralikrosszozni fogok – persze nem steril sport. Lesznek mások is a pályán, akik nem kizárt, hogy olykor kicsit lökdösődni is fognak. Ezért örülök meg nagyon, amikor megjelenik az udvarunkon a macskám, és hopp, jobbról már be is előz! „Na, most koncentrálni, mert ha ledőlök a labdáról, akkor pont összenyomnám szegényt!” – mondom magamban, és fent maradok a labdán. Megint belépett egy újabb tényező, máris jobban tudok koncentrálni. A macska előbb csak érdeklődően vizsgálja a furcsa jelenséget, majd gondol egyet, és úgy dönt, jó mókának tűnik, hát ő is beszáll! Egy gyors mozdulattal felugrik a combomra, és ugyan elsőre még ki tudom védeni a nem várt „támadást”, de az abszurd helyzettől elkezdek röhögni, és hirtelen új értelmet nyer a „dőlni a nevetéstől” fogalma, mert már dőlök is – macskástul, virágcserepestül, mindenestül! Mondom én, hogy vidám hangulatban telik a munka!
A harmadik feladat a labdán való térdelés és egyensúlyozás. A vidám hangulat továbbra is garantált, főleg annak, aki esetleg látja, hogy mit össze nem szenvedek – egyik perec jön a másik után. Nagyon idegesít, mert sejtem, hogy csak elkezdeni nehéz ezt, mivel először csak az egyik térdünket tudjuk rátenni a labdára, így eleve egy instabil állapotból indulunk. Amint sikerülne felegyenesedni ebből a kezdeti „labdára szállásból”, egyből könnyebb lenne a helyzet – gondolom. Ezért odamegyek a szomszéd fala mellé, és csalok egy kicsit, kézzel a falhoz támaszkodva elhelyezkedek mindkét térdemmel a labdán, felegyenesedek, és tényleg sokkal jobb a helyzet, így már egészen jól tudok egyensúlyozni. Amikor ez már viszonylag jól megy, akkor vissza a nagyobb kihíváshoz – ugyanez fal nélkül!
Nem mondom, hogy elsőre vagy másodikra, de egy idő után sikerül ez is, minden csak megfelelő technika kérdése, arra meg lényegében egyszer kell ráérezni. Ettől függetlenül persze a feladat mindig nehéz marad, bármennyit gyakorolja az ember, hiszen éppen ez a lényege.
Délután már áttérek a 4-es szintre, a macskát másik „vidéki személyi tréneremre” cserélem (bocsi, Zsolti, de mindenki abból főz ugye, amije van): egy hiperaktív kis nyúlvadász ebre, aki eddig abban a hitben éldegélt nálunk, hogy minden labda az övé a kertben, és vélhetően régi álma volt egy ekkora laszti, amit most idehoztam – mint gondolja: neki! Hát ezt most nem pont neki hoztam, de nem baj, hadd nehezedjen csak a feladat! Mert ő aztán ugrál, rám támaszkodik, szívós kis ellenfél és kiszámíthatatlan! Bevallom, elsőre ő nyert. De másnap jött a visszavágó, aztán pénteken még kettő, és most már kihoztuk egy erős döntetlenre a meccset.
Zsoltinál alapvetően úgy nehezednének a feladatok, hogy egyensúlyozás közben labdákat kell dobálni, elkapni stb. Miután a kutyám rám unt, ezt is kipróbálom. És szinte hihetetlen – egészen jól megy, még térdelő helyzetben is! Sokkal jobban, mintha simán csak térdelnék, nagyon érdekes és tanulságos ez is. És hihetetlenül jó érzés, hogy sikerült. Még messze nem tökéletes egyik mozdulatsor sem, de hát tudom, hogy honnan indultam, és mennyit fejlődtem ilyen rövid idő leforgása alatt. Ez megnyugtat és önbizalmat ad: van értelme, ezt kell csinálni tovább.
Most is épp egy ilyen itthoni edzésről jövök, most már egy második teniszlabdát is bevontam a gyakorlatokba, és a kutyám is kellőképpen bepörgött ahhoz, hogy elég nagy legyen a kihívás, illetve a labdát is kicsit jobban felfújtam, mert az itt illusztrációként használt, péntek reggel készült képekből egyértelműen kiderült számomra, hogy kicsit visszaeresztett, így pedig könnyebb fennmaradni rajta. A délutáni edzésen szerencsére már teljesen felfújt formájában is egészen jól boldogultam vele.
Közben persze a gyúrást is folytatom, édesapám házilag készített fekvenyomópadján. És hát természetesen a munkában sincs megállás, hiszen a versenyzés csupán plusz vállalásom, nem mentesít az egyéb kötelezettségeim alól. Legutóbbi írásom óta kihordtunk lábon egy újabb lapzártát a kollégákkal, lepörgettünk egy újabb kollektív F1-es tesztet (sőt, azóta már javában tart az újabb), és hát próbálunk a lehető legtöbb hírrel, cikkel, rövidebb-hosszabb szösszenettel szolgálni Nektek. Ez sokszor komoly és intenzív szellemi igénybevételt jelent, ami a kreativitásunkat is erősen próbára teszi. Ez jó, mert frissen és élénken tartja az elménket. Örülök, amikor ezt felismerem, mert kicsit úgy érzem, jelen pillanatban a maga módján még a munkám is a versenyzésre való felkészülésemet szolgálja.
Nagyon tudatosan elkezdtem figyelni a pihenésre is. „Aki nem tud ellazulni, az nem tud megfeszülni sem igazán” – tartják többen, köztük Talmácsi Gábor és Kozmann György, két olyan remek sportember, akiknek a szavára szerintem mindenkinek érdemes odafigyelni. Fontos, hogy a folyamatos szellemi és fizikai igénybevétel mellett jusson idő a kikapcsolódásra és a feltöltődésre is. Egy meccsnézés a barátokkal, egy jó foci (ami bár mozgás, de mégis teljesen másfajta terhelést ad, mint a gyúrás vagy a fitballozás, és hajtós volta miatt számomra mindig felüdülést jelent), egy kis kártyázás, egy kis társasjáték, vagy bármi, ami kikapcsol. És főként: megfelelő mennyiségű alvás. Tudom, hogy nagy kihívás előtt állok, és nekem kell végigcsinálni ezt a saját erőmből – kelleni fog az energia, hát csínján vele!
Emellett próbálok minél többet vezetni, és lehetőleg mindenhova autóval járni. Persze a közút nem versenypálya, és ezt mindig tiszteletben tartom, de akkor is fontos, hogy minél többet üljek autóban, hogy ez teljesen természetes közegemmé váljon, mert ugye ez az alap. Ráadásul, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan típusú autóval közlekedek az utcán, amilyennel versenyezni is fogok. Ugye milyen mázli, hogy nem Ferrarim vagy Lamborghinim van?! Tehát kell a minél több vezetés, ez is egy apróság, amivel készülni tudok.
Ami számomra nagyon fontos még, hogy mindig jó hangulatban teljen a munka, mert úgy minden feladatot sokkal könnyebb elvégezni. Ezért is igyekszem minden edzésgyakorlatot minél élvezetesebbé tenni, amiben nekem például az állatok bevonása is segít. Főleg, ha az ember nem is hívja őket, nem is számít rájuk, hanem egyszer csak, bumm, ott teremnek és meglöknek! Készülök a ralikrosszra.
