A kínai versenyhétvége óta volt egy kis időm pihenni, és átgondolni a szezon történéseit. Kialakult bennem egy olyan érzés, hogy a mostani pályafutásom legjobb szezonja a WTCC-ben. Főként azért, mert lényegében nem volt olyan versenyhétvége, amelynek úgy álltam volna neki, hogy ne lenne esélyem a Fő futamos dobogóra. Talán csak éppen Kína volt ilyen, ahol a büntetősúlyhátrányunk miatt is komoly tempóhátrányban voltunk a riválisokhoz képest, de végül ott is összejött a dobogós helyezés, igaz a nyitó futamon.
Ugyanakkor, amikor ránéztem a bajnokság állására, és azt láttam, hogy egy fordulóval a vége előtt 190 ponttal a negyedik vagyok, kicsit csalódott lettem. Csalódott, hiszen 2015-ben 193, 2014-ben 201 ponttal végeztem az év végén, és ezeknél jelentősen, látványosan többet idén már nem valószínű, hogy gyűjtök. Éppen ezért kíváncsi voltam arra, hogy mit mutatnak a számok. Hogy tényleg jól érzem-e azt, hogy a mostani a legjobb szezonom.Íme a táblázat, ami mindenre rávilágít.
Látszik, hogy a pole pozíció eddigi elmaradása ellenére is egyértelműen idén szerepeltem a legjobban az időmérőkön. Az is látszik, hogy a pontátlagom még az ötödik és második helyet hozó marokkói versenyhétvége eredményeinek elvételével is idén a legmagasabb. Az összesen kilenc (hivatalosan Marokkó nélkül csak nyolc) dobogós helyezéssel pedig egyéni csúcsot döntöttem. Amikor ránéztem ezekre a számokra, megnyugodtam, hogy nem csaltak az érzéseim: tényleg a 2016-os az eddigi legjobb WTCC-s évem!
Talán ez az év végi pontszámomban nem mutatkozik meg majd olyan látványosan, mint amilyen valójában volt. De nem szabad elfelejteni, hogy a marokkói Honda-eredmények törlésével 32 a pályán megszerzett pont veszett el, ráadásul mivel a thaiföldi versenyhétvége elmarad, eleve kevesebb lehetőség van a pontgyűjtésre. Reálisan nézve Marokkó nélkül kilenc forduló alatt szereztem majdnem annyi pontot, mint 2014-ben és 2015-ben tizenkettő alatt. Marokkót beleszámítva pedig tíz forduló alatt több pontot szereztem (222), mint az eddigi 2014-es rekordévemben (201) tizenkettő alatt.
Ebben a szezonban mindössze három olyan versenyhétvége volt eddig, amelyen nem tudtam felállni a dobogóra, és ebből kettő technikai meghibásodás miatt történt. Szlovákiában a rajtelektronika elromlása már a futamok indításánál nehéz helyzetbe hozott, a Hungaroringen pedig a felvezető körben elfüstölő motor pecsételte meg a sorsomat. A harmadik esetben Argentínában pedig sokáig a futamgyőzelemért küzdöttem, a Citroënek elleni harc közben veszett el a dobogós helyezés, de az esély ott is megvolt.
A fejlődés, amelyet az eredmények alátámasztanak, három dologra vezethető vissza.
1. A gyári környezet
A csapatváltásnak pozitív és negatív hatásai is voltak. Negatív volt, hogy világéletemben a Zengő Motorsportnál versenyeztem korábban, amelynél barátokkal, családtagként kezelve dolgoztam együtt, és ehhez képest a JAS Motorsportnál az ismeretlenbe csöppentem. Idő kellett ahhoz, hogy kialakuljon a gördülékeny kommunikáció. A pozitív oldal ezzel a szemben az volt, hogy a gyári csapat szervezeti felépítése a szabadabb anyagi lehetőségeknek és magasabb létszámnak köszönhetően hatékonyabb, ráadásul rengeteget tesztelhettem, így a szezon elejétől fogva pariban voltam a riválisokkal. Ez a két hatás a szezon első felében talán kioltotta egymást, most viszont már teljesen beilleszkedve a pozitív pólus az erősebb.
2. Versenyképesebb autó
Harmadik éve használjuk a TC1-es technikát, és idén a leginkább versenyképes a Honda a bajnokságban. Ez egyrészt a megváltozott büntetősúlyrendszernek köszönhető, amely leginkább a Citroënt érintette hátrányosan, és kicsit összerázta a mezőnyt. Másrészt annak, hogy egyértelműen 2015-ről 2016-ra fejlődött a legnagyobbat a Civic, ami a sok hondás dobogós helyezésben is megmutatkozik.
3. Nekem is sikerült előrelépnem
Pilótaként én is érzem saját magamon a fejlődést. Sokat segített a tudat, hogy a gyári csapatnál nem kell az autó épségére külön vigyáznom, mert mindig rendelkezésre áll elegendő alkatrész a javításhoz, így nincsen veszélyben a következő futamon való rajthoz állás. Ennek a jelentőségét korábban talán alá is becsültem, de rengeteget számít. Sosem leszek az a típus, aki túlságosan agresszív, és minden helyzetben keresi a kontakt lehetőségét. A magabiztosságomnak azonban jót tett, hogy néha én is kitehetem a könyökömet, ha szükségszerűnek érzem.
Emellett nagy pluszt adott Rob Huff érkezése is. Eddig a telemetriában Tiago Monteiróhoz és Grabriele Tarquinihez tudtam mérni magam, ami kiváló viszonyítási alap volt, Huff személyében azonban egy teljesen más vezetési stílus került a rendszerbe referenciaként. Ez segített nekem abban, hogy csiszolni tudjak a saját technikámon. Például Huffnak nagyon eltérő a kanyarbejárati stílusa, teljesen máshogyan fékez és ment sebességet a kanyarokba, mint amihez én hozzászoktam. Rájöttem, hogy bizonyos kanyartípusokban gyorsabb az ő módszere, és bár ezeket a beidegződéseket nehéz megváltoztatni, voltak olyan pályák, amelyeken a szabadedzéseken tudatosan készültem a másik stílus szerint. És volt, hogy ez segített jobb időmérős eredményekhez.
Összességében azért érzem nagyon jól magam a Hondánál, mert látom azokat a területeket, amelyekben még előre tudunk lépni. Fejlődési pályán vagyunk, és élvezem, hogy ennek a részese lehetek. Éppen ezért – bár a mostaninak még nincsen vége – már most várom a 2017-es szezont, amelyből szép dolgok sülhetnek ki számunkra… :)
