A Paul Ricard-i két harmadik hely ellenére van bennem kis hiányérzet, de így is fel vagyok dobódva, és alig várom a következő versenyt!
A szombati nap végén csalódott voltam. Mielőtt kiutaztam Franciaországba,arra számítottam, hogy tempóból a Honda lesz a legerősebb a Paul Ricardon, ám az időmérőn kiderült, hogy ez nem jön össze. Valószínűleg jobban éreztem volna magam, ha legalább Huffnak vagy Monteirónak összejön a pole pozíció, de azzal nehéz volt szembesülni, hogy a 80 kilós pluszsúlya ellenére a Citroën továbbra is gyorsabb volt nálunk egy hajszállal. Ez rányomta a bélyegét a hangulatomra, amihez még hozzájött, hogy csapaton belül, Monteirótól is alaposan kikaptam. Szerencsére másnapra megváltozott a hangulatom!
Az első szabadedzésen még úgy gondoltam, hogy egyértelműen a csapattársaim előtt járok, sok tartalékot éreztem magamban, de a második gyakorláson már éreztem, hogy minden tehetségemre szükségem lesz, ha versenyképes akarok maradni. Ahogy száradt fel a pálya, egyre inkább nem találtam a helyemet az autóban. A Q1-ben kis híján meg is égtem: a harmadik próbálkozás utolsó kanyarjában keresztbe állt az autóm, sok időt veszítettem, és ha kicsit balszerencsésebb vagyok, elúszik a továbbjutás is.Nem volt a három Honda beállítása között jelentős különbség, az hogy Monteiro gyorsabb volt az időmérőn, őt dicséri. El kell ismernem, hogy hihetetlenül könnyedén ráérzett a ritmusra száraz körülmények között, és ezért volt előnyben.
Vasárnapra javult a helyzetünk, de a versenytempót nem szabad túlértékelni. A plusz 80 kiló versenytávon nagyon befolyásolta a Citroënek teljesítményét, ugyanis ezáltal az első gumijaik is sokkal jobban koptak. Látszott is Mulleren és Lópezen, hogy bizonyos helyzetekben úgy vezettek, mintha tojásokon lépkedtek volna, ami erősen visszafogta a köridejeiket. Persze jó érzés volt tempóból gyorsabbnak lenni Mullernél, de ekkora súlyelőnnyel ez normálisnak mondható. Ebben a helyzetben a Paul Ricardon elért négy dobogós helyezés csak az elvárható minimum volt Honda-oldalról, mert ha most nem értünk volna el ilyen eredményeket, nagy bajba kerültünk volna akkor, amikor már mi is megkapjuk a büntetősúlyokat.
Mindkét futamon kulcsszerepe volt a gumifogyasztásnak. Az elsőn, miutánsikerült megelőznöm Ekblomot, egyáltalán nem volt egyértelmű számomra, hogy a negyedik helyről még egyet előre tudok lépni. Óvtam a gumikat, mert sejtettem, hogy ha előttem Hugo Valente előbb fog küszködni a tapadással, mint én, akkor lehet esélyem őt is megelőzni. Úgyhogy próbáltam úgy gyors lenni, hogy közben nem használom el az első abroncsaimat. Az, hogy Valentét is sikerült megelőznöm, annak volt köszönhető, hogy ez hiba nélkül sikerült.
A második futamon nagyon jó lett volna a rajtom, ha előttem Tom Coronel nem fullad le. Mivel gyakorlatilag meg sem mozdult, teljesen le kellett szállnom a gázról, hogy az első kerekek visszanyerjék a tapadásukat, és gyorsan kormányozva ki tudjam kerülni. Szerencsére még így is egy kicsit jobban sikerült a rajtom, mint mellettem Catsburgé, így be tudtam szúrni mellé. Ugyanakkor, ha Coronel nem ragad be, és nem kell elvennem a lábam a gázról, megúszhattam volna azt a két-három kanyaron át való küzdelmet Catsburggel, aminek eredményeképpen a López, Muller, Monteiro hármas meglépett előlem mindjárt a futam elején. És itt jött be a gumikopás újbóli fontossága. Azért, hogy fel tudjak zárkózni rájuk, kicsit túlhajtottam az autót, szinte időmérős köröket futottam egymás után. Ezért volt az, hogy miután megelőztem Mullert a Monteiróval való összeérését kihasználva, az utolsó három-négy körre nem maradt annyi tartalékom, mint a portugálnak, aki így ellépett tőlem a második pozícióban.
A két harmadik hely ellenére összességében van egy kis hiányérzet bennem, mert házon belül szeretek a leggyorsabb lenni, és ez Franciaországban nem jött össze. Újdonsült adatmérnökömet, Juhász Szabit már meg is kértem, hogy rendszerezze a telemetria adatokat, mert szeretnék mihamarabb utánajárni a lemaradásom okának, főleg Monteiróhoz képest.
Nemcsak az eredmények, hanem a csapaton belüli hangulat szempontjából is felejthetetlen volt az első gyári pilótaként megélt versenyhétvégém. A tesztek után most láttam csak igazán, hogy mennyire euforikus, lendületes emberek dolgoznak a JAS-nál. Sokan mondják, hogy az olaszok mentalitása nem a legfegyelmezettebb. Én most a két futam után a pozitív oldalukat tapasztaltam meg: ahogyan ünnepeltek, ahogyan kiélvezték a pillanatot, hogy sikeres versenyt zártunk, az különleges, számomra kicsit megható is volt. Úgy indultam haza, hogy nagyon jó érzés ebbe a csapatba tartozni.
A pilóták közötti viszony is kifejezetten baráti, de – talán most ez kicsit furcsán hangzik – én bízom benne, hogy nem lesz ez mindig így. Könnyebb úgy jóban lenni, hogy mindhárman sejtjük, a világbajnoki címért nem egymást kell legyőznünk. Tudjuk, hogy segítenünk kell egymást ahhoz, hogy a Citroënnel szemben még mindig meglévő technikai hátrányunkat mielőbb ledolgozzuk, és a néha adódó lehetőségekre idén közös erővel csapjunk le. Szóval azértbízom benne, hogy előbb-utóbb meglesz a természetes feszültség közöttünk, mert az azt jelenté, hogy újabb szintre léptünk. Azt jelentené, hogy már a legkeményebb ellenfélként tekintünk egymásra a világbajnoki címért vívott harcban. És ez kell, hogy legyen a végső cél!
