DIGITÁLIS MAGAZIN Pontállások Versenynaptárak
2024. november 24. vasárnap
USA

Amikor a NASCAR-ban kitört az AIDS-pánik - A hedonista sztár születése

Tim Richmondot generációja egyik nagy tehetségeként tartották számon, ő maga pedig a versenypályákon kívül is gondoskodott arról, hogy rajongótábora valódi rocksztárként bálványozza.

A NASCAR legtöbb sztárpilótájával ellentétben, akik a versenypályán nyújtott teljesítményük révén tettek szert mesés vagyonra, Tim Richmond beleszületett a luxusba. A pénz számára soha nem volt probléma, baráti körét filmsztárok és zenészek alkották, életstílusát pedig a gyors autók – menő motorok – gyönyörű nők szentháromsággal lehetett a legjobban körülírni.

Richmond 1955. június 7-én látta meg a napvilágot az Ohio állambeli Ashlandben vagyonos szülők gyermekeként és lényegében alig látszott ki a földből, amikor már egy mini gokarttal száguldozott fel-alá a családi birtokon. Amint elég idős lett hozzá, Tim annak rendje és módja szerint versenyezni kezdett a helyi pályákon, a tehetsége pedig az első pillanattól kezdve megmutatkozott, amit a szobájában gondosan egymás mellé állított trófeák növekvő száma bizonyított a legjobban.

trra.png



Az elkényeztetett, gazdag fiú már gyerekként a diáktársai gúnyolódásának céltáblájává vált, ebből adódóan pedig szülei úgy látták jónak, ha a középiskolát már a floridai Miamiban lévő katonai akadémián kezdi meg.

Tim itt meg is találta számításait: igazi vezéregyéniséggé vált és több sportágban is öregbítette az intézmény hírnevét. Magasugrásban korosztályos rekordot állított fel, emellett pedig a focicsapat meghatározó alakjává vált. Második évében, 1970-ben az akadémia az év sportolójának választotta, tanulmányai végeztével pedig még a focimezét is visszavonultatták, ahogyan azt csak az igazán nagyok esetében teszik.

A legtöbb amerikai tinédzser életében a tizenhatodik születésnapnak hatalmas jelentősége van. Nem volt ez másként Tim esetében sem, akit szülei a jeles napon szó szerint elhalmoztak minden földi jóval: többek között vásároltak neki egy kompletten felszerelt, vadonatúj Pontiac Trans-Am versenyautót, egy verseny-motorcsónakot, valamint a frissen megszerzett pilótaengedélyét jutalmazva egy vitorlázó-repülőgéppel is gazdagabb lett.

Édesanyja mindig is tisztában volt azzal, hogy ez a majomszeretet nem vezet jóhoz.

“Mindent megtettem érte” - nyilatkozta egyszer Evelyn. “Én tettem őt tönkre, elismerem. Ő volt az én életem.”

try.png

Richmond elsőre felvételt nyert az ashlandi egyetemre, de egy év után otthagyta az intézényt, hogy aztán az apja egy barátja tulajdonában lévő sprint car csapatnál helyezkedjen el, mint szerelő.

1976. nyarán a gárda az ohiói Lakeville Speedway-en próbálgatta az új gépét, amelynek egy pontján Tim is volán mögé ült, hogy a beállításokat vizsgálja.

“Gyorsabb köröket futottam, mint Dave [Shoemaker – a csapat pilótája] valaha is, pedig ekkor ültem életemben először valódi versenyautóban” - emlékezett vissza egy interjúban Richmond.

Néhány hónappal később Tim az apjával épp Pennsylvaniában járt, ahol belebotolott egy ugyanolyan piros, fehér és kék, 98-as számmal ellátott sprint carba, mint amilyen modellel gyerekkorában játszott. Természetesen azonnal megvásárolták a járművet, amivel Richmond hamarosan versenyezni is kezdett. Az első néhány futam azonban enyhén szólva sem alakult jól, Tim többször is saját hibájából balesetbe keveredett, aminek az lett az eredménye, hogy Al Richmond innentől fogva inkább egy új pilótát ültetett a volán mögé, saját fiát pedig egy másik típusú géppel ajándékozta meg.

A vadonatúj, Supermodified autó végül jó döntésnek bizonyult és Tim nem csak a regionális bajnokság 1977-es legjobb újonca lett, de az összetettet is az élen zárta.

tra.jpg

Egy évvel később visszatért a sprint carok mezőnyébe, a korábbi fiaskókra fittyet hányva pedig ezúttal már nem adta lejjebb a USAC nemzeti bajnokságánál. A szakághoz ekkorra már fejben is felnőtt Richmond itt is az év újonca lett, ezzel párhuzamosan pedig a road pályákkal is ismerkedni kezdett Jim Russell versenyzőiskolájának növendékeként. Még ugyanebben az esztendőben Tim egy Lola T620-assal benevezett a Phoenix International Raceway-en rendezett IndyCar hétvége Formula Super Wee betétfutamára, amelyet végül meg is nyert. Ezen sikernek köszönhetően nem csak szponzorokra tett szert, de olyan csapatvezetők figyelmét is magára vonta, mint például Roger Penske.

Richmond ekkor már élénken érdeklődött az IndyCar iránt, amit látva apja vásárolt számára egy Eagle karosszériát, valamint bele egy Offenhauser motort és a Mach I Racing zászlaja alatt neki is veselkedett a széria 1979-es, michigani duplafordulójának. A kvalifikáció során a 23 éves Tim a huszonegyedik rajtpozíciót vívta ki magának, mintegy 45 km/h-val lassabb tempót produkálva a pole-t megszerzett Bobby Unserhez képest. Maga a verseny motorhiba miatt mindössze négy körig tartot számára, aminek következtében a nap második futamán már pályára sem tudott lépni.

Richmond ekkor még nem sejtette, hogy a soron következő, Watkins Glen-i futamon is szerephez juthat. Képbe jött azonban egy bizonyos Pat Santello, akinek égető szüksége volt egy pilótára, így tesztlehetőséget kínált Timnek azon a kaliforniai Willow Springs-en, amely pályán még Jim Russell versenyzőiskolájának tagjaként rekordot állított fel. A körözés jól sikerült, Santello pedig rögtön szerződtette Richmondot a Glenre, ahol emberünk végül a tizenötödik helyről indulva a nyolcadikként zárt. A jó eredményt látva Tim a Trenton Speedway-en, a kaliforniai Ontario Speedway-en és a Phoenix International Raceway-en is lehetőséget kapott, a sikeres folytatás azonban elmaradt, miután egyik pályán sem jutott el a kockás zászlóig.

Richmond 1980-ban - akárcsak debütáló, michigani versenyén – a családi kötődésű Mach I Racing színeiben próbálkozott tovább az amerikai open-wheel csúcskategóriájában. A 21-es számú Penske-Eagle volánja mögött az Indianapolis 500 tizenkilencedik rajtpozícióját kaparintotta meg, a futamot pedig a kilencedikként fejezte be, noha ez az eredmény lehetett volna jobb is, ha nem fogy ki az autójából az üzemanyag közvetlenül a leintés előtt.

Ekkor született meg az az ikonikus kép is, amelyen a győztes Johnny Rutherford saját autóján fuvarozza be a pitbe a legjobb újoncnak számított Richmondot. 

jrtm.png

Indianapolis után Tim még négy IndyCar hétvégén vett rész, ebből kétszer pedig – Milwaukee-ban és Poconón - nem tudta kvalifikálni magát a versenyre. Ezen fordulók edzésein, valamint a Mid-Ohió-i és michigani versenyeken több, hajmeresztő balesetnek is szenvedő alanyává vált, ami megerősítette abban a hitében, hogy ezt a szakágat nem neki találták ki.

“Lezúztam pár Indy autót az 500 után. Milwaukee-ban és Mid-Ohión baromi látványosat estem, Michigenben pedig egyenesen két darabra tört alattam a járgány. Komolyan fontolgattam, hogy a versenyzői karrieremet jegelnem kellene. Kaptam viszont egy ajánlatot arra, hogy próbáljak ki egy stock-cart, éltem vele és rájöttem, hogy ezt sokkal jobban szeretem vezetni.”

Az egyik legbefolyásosabb személy, aki meggyőzte Richmodot arról, hogy az ő helye a NASCAR-ban van, a Pocono Raceway akkori elnöke, Joseph Mattioli III volt. Ebből adódóan nem meglepő, hogy Tim karrierje első Wintson Cup versenyét a pennsylvaniai trioválon teljesítette az Ulrich Racing autójával, a bemutatkozása pedig tizenkettedik helye révén minden várakozást felülmúlt.

Richmond ezen kívül még tovább négyszer rajtolt el az 1980-as Cup szezon mezőnyével, amelyek során újabb két tizenkettedik pozíciót szerzett, kétszer pedig nem ért célba.

Az 1981-es Winston Cup szezonban három különböző csapatnak, ezzel együtt három különböző gyártnak is versenyzett, legjobb eredményét pedig a Bristol Motor Speedway-en hozott nyolcadik helyével produkálta a Kennie Childress Racing 12-es számú Oldsmobile-jának volánja mögött.

25_2.jpg

1982-ben azonban sötét felhők kezdtek gyülekezni Tim feje fölött. A Daytona 500-ra nem tudta kvalifikálni magát új munkaadója, Billie Harvey Fordjával, de ennek ellenére a gárda még egyszer pályára küldte az egy hónappal későbbi, rockinghami viadalon, amely viszont 112 kör után, motorhiba miatt, idő előtt ért véget számára.

Ekkor olybá’ úgy tűnt, a szezon további részében nem lesz helye egyetlen csapatnál sem. A reménytelennek látszó helyzetbe viszont megváltóként érkezett J.D. Stacy, akinek útjai épp ekkor váltak el addigi versenyzőjével, Joe Ruttmannal. A veterán pilóta helyét azonnali hatállyal Richmond vette át, aki 12 top 10-es, ebből 7 top 5-ös helyezéssel és két győzelemmel hálálta meg a belé vetett bizalmat.

Tim 1983-ban három évre szóló, exkluzív szerződést kötött a gyorsulási versenyzésben valódi legendának számító Raymond Beadle tulajdonában lévő Blue Max Racinggel. Richmond felkészítő csapatának főnöke Barry Dodson lett, akivel nagyon gyorsan megtalálták a közös hangot és összesen 2 győzelmet, 18 top 5-ös és 34 top 10-es pozíciót szereztek, emellett pedig közeli barátokká is váltak.

A frissen megalapított Hendrick Motorsports atyja, Rick Hendrick már a debütáló évükben meg akarta kaparintani magának Richmondot, akit azonban érvényes szerződése ekkor még a Blue Max-hez kötött. 1985 végére viszont ez az akadály is elhárult, így az ekkor 30 éves Tim gond nélkül átnyergelhetett Hendrick-hez, aki a #25 Chevrolet csapatát teljes egészében az új szerzeménye köré húzta fel.

Az első közös szezonjukban, azaz 1986-ban Richmond hét győzelmet – a legtöbbet a mezőnyben - és nyolc pole-t szállított Hendrickéknek, a bajnokságot pedig a harmadik pozícióban zárta.

Ekkorra már Tim – akinek legjobb barátja a kollégái között a tőle teljesen eltérő háttérrel és személyiséggel bíró Dale Earnhardt Sr. volt - valódi szupersztárnak számított, amiben hedonista életstílusa is nagy szerepet játszott.

yya.jpg

Emlékezetes eset, amikor az egyik Charlotte Motor Speedway-en rendezett futam előtt, a versenyzők szokásos bemutatása közben Richmond dülöngélve, overálja cipzárját köldökig lehúzva (ekkoriban még nem viseltek tűzálló alsóneruházatot a pilóták), kezében egy műanyag pohárral állt ki a rajongók ezrei elé. Amikor pedig megkérték, hogy szóljon néhány szót a közönséghez, Tim, aki a második helyről várta a rajtot, a mikrofonhoz támolygott, megemelte a poharat, szalutált egyet, majd hátrahajtva a fejét magasra emelt kézzel a szájába öntötte az italt, másodperceken át, látványosan ízlelgette azt, végül elordította magát:

“Én vagyok Tiiiiimm Rrrrrichmond. Nagyon jól érzem magam, ott vagyok az első sorban” - majd még egyszer beleivott a pohárba és botladozva távozott.

Az, hogy ekkor Richmond valóban részeg volt-e, vagy csak a show kedvéért játszotta meg magát, soha nem derült ki. Mindenesetre jól szemlélteti azt a stílust, amit a saját bevallása szerint több ezer nőt ágyba vitt versenyző képviselt.

A szebbik nem tagjai viszontrajongtak a 'Hollywood' becenévvel is illetett Timért, így el lehet képzelni azt az össznépi, csalódottságot a hölgyrajongók részéről, ami azt követően érte őket, hogy bálványuk bejelentette, hamarosan feleségül veszi aktuális barátnőjét.

A frigyből azonban nem lett semmi, Richmond élete pedig sorsdöntő fordulatot vett.

87pocono.jpg

Már az 1986-os szezon nyarán szemmel látható volt, hogy valami nagyon nincs rendben Tim egészségével. Ez a leginkább csapatfőnökét, Harry Hyde-ot aggasztotta, a versenyző azonban állította, hogy rosszullétének oka egy makacs influenzának volt csak köszönhető.

Mindez hihetőnek is tűnt, pláne, hogy hamarosan Richmond ismét teljesen egészségesnek és fittnek tűnt. Néhány hónappal később, a Winston Cup szezonzáró bankettjén azonban ismét meglehetősen rossz bőrben volt, a holtszezon nagyrészét pedig kórházban töltötte. A vészharang igazán akkor kondult meg, amikor belejentették, hogy Tim az 1988-as szezonnyitó Daytona 500-at is kihagyja.

A hivatalos sajótközlemények szerint az elhúzódó betegeskedés oka a korábbi influenzája szövődményeként kialakult, súlyos, kétoldali tüdőgyulladásnak volt betudható.

Az igazság azonban egy ennél sokkalta súlyosabb problémára volt visszavezethető, amiről Rick Hendrick-nek is tudomása volt.

A csapattulajdonossal személyesen maga Evelyn Richmond közölte, hogy fiánál szerzett immunhiányos tünetegyüttest, vagyis AIDS-et diagnosztizáltak.

A hír hallatán Hendrick teljesen összetört és rettegett attól, hogy protezsáltját, egyben jó barátját elveszítheti.

Tim viszont nem adta fel és mindent megtett azért, hogy a lehető leghamarabb visszanyerje erejét és újra volán mögé ülhessen.

A kényszerpihenője azonban hosszúra nyúlt és miközben Richmond a clevelandi klinika, valamint floridai otthona között ingázott, a média egyre gyakrabban spekulált a NASCAR nőcsábász rosszfiújának feltételezett AIDS betegségéről.

Tim végül a szezon tizenkettedik versenyén, kedvenc pályáján, a Pocono Raceway-en rendezett 500 mérföldesen tért vissza, ahol filmbe illően győzelemmel zárt. A következő, riverside-i viadalon szintén nem talált legyőzőre, az ünneplő rajongók és barátok azonban ekkor még nem tudták, hogy utoljára látják Timet a Victory Lane-en.

Az augusztusi michigani fordulón újabb, igazán aggasztó jelek mutatoztak Richmond egészségét illetően. A versenyző az első edzésnap végére olyannyira legyengült, hogy az autójából sem tudott egyedül kiszállni, a lakóbuszába pedig golfautóval kellett elszállítani. A futamon 149 kör után, motorhiba miatt kiállni kényszerült, másnap pedig ismét bejelentkezett a clevelandi klinikára.

Ezzel egyidejűleg a NASCAR akkori versenyzésért felelős igazgatója, Les Richter telefonon kereste meg Hendrick-et azzal kapcsolatban, hogy pilótája szemmel láthatóan nincs abban az állapotban, hogy biztonsággal pályára merjék küldeni.

Richmond a következő, doveri viadalt kihagyta, a tervek szerint azonban a darlingtoni Southern 500-on már ismét pályára lépett volna. Ebből azonban nem lett semmi, miután Tim saját akaratából távozott a csapattól, hogy azok szabadon igazolhassanak a helyére egy másik versenyzőt.

A sajtó ekkor már kész tényként kezelte Richmond AIDS-betegségének hírét, ő maga azonban a holtszezon során teljesen a háttérbe vonult és orvosi kezelések garmadájának vetette alá magát.

Mondani sem kell tehát, hogy mindenkit meglepett, amikor 1988 elején váratlanul ismét megjelent a nyilvánosság előtt, hogy közölje, teljesen egészségesnek érzi magát és készen áll arra, hogy újra nekivágjon a Daytona 500-nak.

Richmond elszántsága azonban tündérmesébe illő befejezés helyett egy olyan durva sportpolitikai háborúban csúcsosodott ki, amilyenre azóta sem volt példa a NASCAR történetében.  

Folyt. köv.

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal: