Kevés horrorisztikusabb baleset történt a gyorsaságimotoros-világbajnokság történetében, mint ami az 1973. május 20-án, Monzában esett meg. A hivatalosan Nemzetek Nagydíja (Nations Grand Prix) névre hallgató olaszországi versenyhétvégén délután negyed 4-kor startolt el a 250 köbcentiméteres kategória versenye, amely azonban már az első kanyarban tragédiába torkollott.
Akkoriban a monzai pályán a motorok még nem használták a célegyenes végi sikánt, amely csak előtte évben került be a Formula-1-es nyomvonalba, így a start után egyből a gyors Curva Grande következett a motorosok számára. Dieter Braun vezette a mezőnyt, a mögötte másodikként haladó Renzo Pasolini azonban óriási tempónál bukott.
A tömegincidensbe forduló baleset részleteiről ellentmondásos forrásokat találni, de az általános beszámolók szerint Pasolini a pályát szegélyező szénabálákon át a szalagkorlátnak csapódott, amelyről a Harley-ja visszapattant és fejen találta a harmadikként érkező Jarno Saarinent. Saarinen fejéről a sisak is lerepült, koponyája eltört, azonnal életét veszítette, miközben a balesetben érintett motorok tankja megrepedt és lángra lobbant az üzemanyag, tűzbe borítva a pályát.
A tüzes káoszban további versenyzők hajtottak át a törmelékeken és a két versenyzőn: összesen 14-en buktak, Saarinen mellett Pasolini is meghalt, többen kritikus és súlyos sérüléseket szenvedtek. Ennek ellenére a Motorsport-Magazine visszaemlékező cikke szerint a versenyt nem állították le, még csak figyelmeztető zászlókat sem lengettek, a versenyben maradt motorosok néhány kör után maguktól álltak ki a bokszba – később aztán mind a 250-es, mind az akkori királykategóriának számító 500 köbcentis futamot törölték.
A két életet követelő baleset okáról sokáig megoszlottak a vélemények. Eleinte úgy hitték, a 250-es futamot megelőző 350 köbcentis versenyen történt olajszivárgás vezetett Pasolini eséséhez: Walter Villa Benellijében folyt az olaj az utolsó két körben. A negyedliteresek viadala előtt a versenyzők hiába kérték a szervezőktől a pálya megtisztítását, ezt nem tették meg – sőt, a korszak viszonyait jól jellemzi, hogy az aggályait jelző John Doddst meg is fenyegették, hogy a rendőrség fogja eltávolítani a pályáról, ha nem fejezi be a tiltakozást.
Később azonban a vizsgálatok arra jutottak, hogy Pasolini Harley-jának műszaki hibája vezetett a bukásához: a motor jobboldali dugattyúja szorult be a jelentések szerint.
A bukás persze még nem feltétlenül vezetett volna a tömegbalesethez és a kettős tragédiához, abban a szervezők hanyagsága és a kor biztonsági hiányosságai is erősen szerepet játszottak. Az említett szalagkorlátok például hiába érződtek előrelépésnek a Formula-1 és az autósport számára – bár tragédiák és problémák ott is akadtak bőséggel vele –, a motorversenyzők számára kifejezetten veszélyesnek minősültek: nem véletlenül hívták a motorosok csak „halálkorlátnak”. Mégis hosszú-hosszú évek kellettek hozzá, hogy a bukóterek növelésével elkezdjék a kétkerekűek számára is biztonságosabbá tenni a helyszíneket.
Minden idők egyik legnagyobbja lehetett volna
Bár Pasolini is többszörös nagydíjgyőztesnek és világbajnoki összetett dobogósnak mondhatta magát, a monzai tragédiában életét vesztő két versenyző közül Saarinen nevére emlékszik jobban az utókor. A „Repülő Finn” becenevet megkapó fiatal versenyzőt már saját kora is a legtehetségesebbek között tartotta számon, s ha nincs 27 évesen bekövetkezett halála, alighanem a legnagyobbak közé emelkedhetett volna.
Saarinen már stílusával is felhívta magára a figyelmet: ő volt az első, aki a kanyarokban a térdét lerakva kanyarodott, amit a jégversenyzés során fejlesztett ki és amelyről a szinte minden rekordot tartó kortársa, Giacomo Agostini is csak csodálattal tudott beszélni.
A gyorsaságimotoros-világbajnokságon is remek eredményekkel tette le a névjegyét: 1971-ben már futamokat nyert, egy évvel később pedig világbajnok lett a 250 köbcentis géposztályban (éppen Pasolinit megelőzve a tabellát), míg a 350-esek között másodikként zárt.
Tehetségét és eredményeit látva 1973-ra a Yamaha leigazolta őt a legnagyobbak közé is, és nem is akárhogyan kezdett Saarinen: az első két nagydíjat megnyerte a hangvillások új kétütemű versenygépének nyergében a Paul Ricard pályán és a Salzburgringen, lehagyva Agostini és Phil Read négyütemű MV Agustáját is. A Német GP-n műszaki hiba miatt nem ért célba, a Man-szigeti TT-t pedig több más nagyágyúhoz hasonlóan kihagyta a legendás utcai helyszín veszélyességére hivatkozva.
Így is a 250-es és a királykategória világbajnoki éllovasaként érkezett meg Monzába, ahol a fent említett tragédia megtörtént. Halála után a Yamaha félbehagyta a szezont, így az MV folytatta domináns sorozatát, s csak 1975-ben törte meg azt a japán márka – immár Agostinivel a nyeregben. Saarinen örökségét és elismertségét jól mutatja, hogy a korábbi F1-es pilóta, Jarno Trullit is róla nevezték a szülei. A „Repülő Finn” természetesen ott van a MotoGP Legendák sorában.
