A Red Bull pénteki bejelentését követően már hatra nőtt a nevezők száma a 2026-os motorbeszállítókat illetően, eközben pedig Andrettiék is minden követ megmozgatnak, hogy a General Motors támogatásával részesei lehessenek a száguldó cirkusznak.
Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy a Formula-1 1950 óta íródó történelmében ki építette meg a legrosszabb motort. Ennek próbált utánajárni az F1i oldala, akik összegyűjtötték a tíz legrosszabb konstrukciót az F1 történetéből. Kétrészes cikkünk első felében a tizediktől a hatodik helyezettig vesszük át a valaha volt legrosszabb erőforrások dicstelen listáját.
A valaha volt legrosszabb F1-es motorok
10. BRM P75, 16 henger, 3,0L (4 verseny, 9 pont, 1 győzelem)
Talán minden idők egyik legelborzasztóbb motorkonstrukciójával rukkolt elő a BRM, akik az 1966-os szezonra gyakorlatilag két egymásra helyezett, 1,5 literes V8-ast helyeztek egymásra. A két motor mindössze egy főtengellyel volt összecsatlakoztatva, s nem meglepő módon 250 kg-nál is többet nyomott. A teljes szégyentől Jim Clark és a Lotus mentette meg a BRM-et, aki elmondhatja magáról, hogy az egyetlen versenyző, aki célba ért a P75-össel, ráadásul meg is nyerte a Watkins Glen-i versenyt.
9. Hart 415T, 4 henger, 1,5L turbó (63 verseny, 28 pont, 3 dobogó)
A turbótechnológia 1980-as évekbeli térhódítása még az olyan komoly gyártókat is kihívás elé állította, mint a Ferrari, a BMW vagy a Renault. Épp ezért nem meglepő, hogy a motorjait saját kis gyárában fejlesztő Brian Hart 1981-es alkotása nem lett sikertörténet.
A brit követte a Tolemant az F2-es sikerek után a királykategóriába is, ám a bemutatkozó szezonban a 415T rendkívül gyenge volt és megbízhatatlan, ráadásul a turbólyuk is óriási volt. A bukásnak nevezhető 1981-es szezont már némi fejlődés követte, s Ayrton Senna 1984-ben kis híján győzelemre vezette az autót Monacóban.
8. Alfa Romeo 415T, 4 henger, 1,5L turbótechnológia (0 verseny)
Egy újabb soros, négyhengeres katasztrófa… Az F1-es csapat leépítése után az volt az Alfa Romeo terve, hogy 1987-ben a Ligier motorszállítójaként térnek vissza a száguldó cirkuszba. Azonban mindössze hetekkel a szezon kezdete előtt René Arnoux markáns megjegyzést tett a médiában a Gianni Tonti által megálmodott motor gyalázatos teljesítményéről, aminek következményeként az olaszok azonnali hatállyal fölmondták a szerződést, s a Ligier-nek sietősen kellett beépítenie a Megatron (BMW) motorjait a JS29-be.
7. Judd GV, 10 henger, 3,5L (20 verseny, 5 pont, 1 dobogó)
Amíg a V8-asokkal Ivan Capelli el tudott érni kiemelkedő sikereket a Leyton House volánja mögött, addig a V10-es utód már nem volt ennyire sikeres eresztés. Egyedül a BMS Scuderia Italia tudott némi sikert felmutatni egy szerencsés harmadik hellyel JJ Lehto révén 1991-ben Imolában. Ezt leszámítva bőven maradt hely a vitrinben a trófeáknak, ám később sem töltötték fel az üres helyeket, hiszen a következő szezonban már csak négy versenyt éltek meg a Brabham és az Andrea Moda mellett.
6. Ilmor LH10, 10 henger, 3,5L (32 verseny, 12 pont)
Ugyan a cég a Mercedesszel közösen dolgozott és ért el sikereket, az alapító Mario Illien nem is olyan régen még a Red Bull és a Renault tanácsadója volt. Ám a sikeresebb korszakot megelőzően, mikor a McLaren oldalán futamgyőzelmeket és vb-címeket szereztek, a brixworth-i bázisú cég saját kútfőből vágott bele a Formula-1-be. 1991-ben a March, 1992-ben pedig a Tyrrell beszállítói voltak, s a kezdeti meggyőző eredmények után a továbbfejlesztett V10-es már nem volt az igazi, ugyanis a Pacific istálló több ízben sem tudta kvalifikálni magát a versenyekre ezzel a motorral.
Ha igazán szereted a motorsportokat, akkor van számodra egy jó hírünk: nemcsak a Facebookon, de már az Instagramon is megtalálsz bennünket. Kövess minket a legjobb képekért az Instán is!
