Az utóbbi években a mezőnyből olykor toronymagasan kimagasló Senna–McLaren duó a Honda motorokkal kiegészülve '92-re azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a már az előző, 1991-es szezon véghajrájáig harcban levő, Renault motorokkal hajtott Williamsek fényévekkel mindenkit maguk mögött hagynak. Az ősi nagy vetélytárs, Nigel Mansell pedig hosszú-hosszú évek pechsorozatai után egyre közelebb került minden autóversenyző kimondott vagy kimondatlan álmához, a királykategória képzeletbeli aranykoronájához. Pusztán az is egy kisebb kalamajkán múlott, hogy Senna a monacói utcákon heroikus küzdelemben felül tudta múlni a brit oroszlánt. Az első rajtkocka megszerzése, amelyben a brazil legenda egész pályafutása alatt kikezdhetetlennek bizonyult, ebben az évben még mindig elkerülte őt. Kanadában azonban fordult a kocka.
Az időmérő edzésen Senna régi önmagát idézve, akár egy megzabolázhatatlan mén, hasított a montréali aszfaltcsíkon, s ugyan a második-harmadik pozíciót kibérlő Williamsek mindössze egy paraszthajszállal maradtak el tőle, a brazil végre letudta év eleji adósságát, s behúzta a szombati napot. A wokingi istállót erőteljesen felpaprikázta a hirtelen jött megtáltosodás, pláne, hogy a másik pilóta, Gerhard Berger negyedik helyről várhatta a vasárnapi indulást, így egyfajta McLaren-szendvicsbe passzírozva Frank Williams gárdáját. Említésre méltó még, hogy a négy szuperász mögé az előző évad végén üstökösként berobbanó német Michael Schumacher zárkózott fel, több mint egy másodperccel megverve rutinos csapattársát, Martin Brundle-t.
Június 14-én pedig a piros lámpa zöldre váltott, s kezdetét vette a 30. Kanadai Nagydíj. A rajt után Senna sikeresen megtartotta elsőségét, utána a Patresét faképnél hagyó Mansell bukkant fel. Mögöttük a Riccardo Patrese – Gerhard Berger – Michael Schumacher – Martin Brundle tengely robogott a pontszerző helyeken. Az élen késhegyre menő küzdelem alakult ki, Mansell nem engedte, hogy Senna elszakadjon, a sarkában lihegve idegesítette a verseny vezetőjét, próbálva hibára kényszeríteni. A brazilok büszkesége azonban csak-csak nem tört meg a rá kifejtett nyomás alatt, annak ellenére sem, hogy a domináns angolt közvetlenül követve a többiek is egymás mögött haladva lesipuskásként vártak a lepattanóra.
Már szép lassan csillapodni látszottak a kedélyek, úgy tűnt, mindenki átmenetileg kivár az éppen aktuális pozíciójában, s visszavesz, amikor a 14. kör végén bekövetkezett a futam első drámai fordulata. Történt ugyanis, hogy Mansell a küzdelem hevében a célegyenesre rávezető jobb-bal kanyarkombinációnál későn fékezett, megugratott egy rázókőn, elvesztette autója felett az irányítást, majd a kavicságyról továbbhuppanva kiállni kényszerült. Mázlija volt, hiszen egy pillanat erejéig az ellenfelek elé is bepördült, de azok időben tudtak reagálni.
Az F1 több mint hetven évtizede során akadtak olyan versenyzőpárosok, ahol az egyik fél a másik mumusává vált a versenypályákra kihajtva. Úgy látszik, Mansell esetében is valami hasonló játszódott le, amikor próbálta csőbe húzni a sárga-zöld motívumú sisak tulajdonosát, s ez egyértelműen frusztrálóan hatott rá, mint itt Kanadában is, ahol a baleset után a Williamsében maradva visszavárva a mezőnyt rázta ökölbe szorítva kezét. Nos, vajon kinek mutogathatott?
A világbajnokság éllovasának kiesését követően gyakorlatilag minden akadály elhárult Senna elől, hogy rajt-cél győzelmet aratva két hétre a monacói diadal után ismét a hétvége legjobbjaként ünnepelhessen. A McLaren–Honda csapata is szinte tűkön ülve várta a 69. kör végi leintést, főleg miután az ominózus incidens miatt Patresének pár másodperc erejéig el kellett emelnie lábát a gázpedálról, amely hezitálást kíméletelenül kihasznált Berger, s feljött a második helyre. A kettes számú Williams-pilóta a továbbiakban nem tudta tartani az iramot, letanyázott harmadikként. A Ron Dennis által vezetett alakulat számára tehát hosszú idő után kinézett egy kettős siker, amely egyúttal a világbajnokságban való felzárkózást is jelenthette.
A rajzfilmek többsége általában happy enddel szokott befejeződni, a hős, aki céljának eléréséért minden kurázsiát beleadja, mindig elnyeri méltó jutalmát. Kár, hogy az élet forgatókönyve olykor igazságtalan, s nem mindig az teheti fel az i-re a pontot, akit a legjobban megilletne. Sajnos ez alkalommal Ayrton Senna da Silva a futam élharcosából egy szempillantás alatt bukott főszereplővé vált. A 37. körben elektronikai gondok ütötték fel a fejüket, s egyszer csak a piros-fehér konstrukció, ahogyan egy évvel korábban, szép lassan csordogálva gurult a pálya szélére... Az utóbbi időben a balszerencse nem először, és nem is utoljára fosztotta meg a háromszoros világbajnokot a kritikusokat elhallgattató eredmény elérésétől.
A mezőny hátsó felét sem kerülték el az izgalmak, Ivan Capelli Ferrariját a 18. körben a falnak vágta, a két Lotus-ifjú, Johnny Herbert és Mika Hakkinen műszaki hibák okán volt kénytelen a pontszerzésről lemondani. Patrese mögött vészesen elkezdett közeledni az ekkora már Schumacheren átverekedett Brundle. Az olasz klasszis váltója felmondta a szolgálatot, így a Williams-istálló szezonja első kettős kiesését könyvelhette el. Az időközben már-már Bergert szorongató Brunde-t is cserben hagyta a technika, a 45. körben neki is a váltója adta meg magát. A szerencse Gerhard Berger oldalára állt, s magabiztos diadallal az osztrák is feliratkozott az '92-es évad futamgyőzteseinek listájára. Mögötte második helyre Michael Schumacher kormányozta be Benetton–Fordját, a dobogó legalsó fokára pedig Jean Alesi fért fel a Ferrarival. A további pontszerzők között volt a negyedik helyen a March kasztnival Karl Wendlinger, aki élete első pontjait szerezte a száguldó cirkuszban, őt követte a tyrrelles veterán Andrea de Cesaris és a francia Érik Comas egy Ligier-vel.
Ekkor még sokan bizakodóan reményedtek abban, hogy innentől kezdve a világbajnokság akár sokkal kiegyenlítettebbé válhat, újra elkezdődhet a haddelhadd, s hátha a McLaren feltámad poraiból. Mint ahogyan azóta tudjuk, néhány flúgos futamot leszámítva a Williams–Renault kettősnek sem ekkor, sem a következő évben nem sikerült igazán odaszúrni, 1992-ben Nigel Mansell, 1993-ban Alain Prost simán bezsebelte az év végi elsőséget. Ayrton Senna megmaradt háromszoros világbajnoknak, két év múlva Imolában pedig pont egy Williamsben ülve érte utol igazán a balsors...
