Még manapság a modern korunkban is nagyon ritka, hogy csak úgy bárki bármilyen sportágban is a világbajnokok klubjába lép be. Annak idején ez még nehezebb volt, amikor nem állt az akkori élsportolók rendelkezésére olyan szakmai háttér, amely napjainkban szinte magától értetődő, sőt éppen az a fura, ha ez nincs meg. Különösen igaz volt ez a motorsportok világára, ahol a fizikai igénybevétel már akkoriban sem volt elenyésző. Viszont mit mondjunk egy olyan valakire, aki összeadva együtt hat keréken is maga mögé tudta utasítani a kor legnagyobb ászait – ezzel egy máig megdöntetlen rekordot tartva – ,s közben megkérdőjelezhetetlenül képes volt tudtára adni a közvéleménynek, ki az úr a pályán. Ha egy unoka, aki csak mostanság kezd szemtől szembe kerülni a lóerős szörnyetegek világával, s egyik alkalommal a szintén „Wrum, wrum” hangokra felpörgő nagyfatertól megkérdezné, kicsoda Big John, az öreg csak annyit felelne: „Korszakos zseni és úriember! Ezt jól vésd a buksidba!” Ezen bölcs intelem hallatára a kis nebuló rögtön elkezdene tovább kutakodni új példaképe után, s közben ráakadna a Surtees-legendára. Találjunk hát rá mi, felnőttek is!
Hősünk 1934. február 11-én jött a világra az angliai Tatsfieldben. Valahogy, mint oly sok más tehetség esetében, valamilyen úton-módon belebotlunk a száguldozás hagyományába a családon belül. Surtees édesapja, Jack nemcsak, hogy motorkereskedést üzemeltetett, de a fanatikus bolondja volt a kerék a keréken történő csatározásoknak is mind a szakirodalomban, mind a gyakorlatban. Úgy tűnik, ezt a fajta „káros hobbiját” egyfajta örökség gyanánt a fiára is továbbruházta. Mi sem jobb bizonyíték az apa-fiú páros összefonódására, miszerint még közös „csínytevésre” is vetemedtek akkor, amikor John élete első versenyén vett részt, s rögtön apja oldalán, egy oldalkocsis motorkerékpárral hajtott. A dolog pikantériája, hogy ketten be is húzták a meccset, de amikor a bírák meglátták, hogy egy 14 éves kölyök is baktatott a motoron, kizárás volt a jutalom. Könnyen meglehet, hogy ez esetben a „minden kezdet nehéz” mottó kellett, hogy a kis John megindulhasson azon az úton, ami végül aztán azzá tette, aki miatt most is tollat ragadtunk.
Az írás főszereplője 1951-ben még csak 17 éves volt, s máris egy hazai motorversenyen sikerült alaposan megizzasztania Geoff Duke-ot, aki abban az időben a Norton egyik nagy sztárjaként tündökölt, meg hát nyert világbajnoki címet is 350 és 500 köbcentiméteres kategóriában. Nem rossz szárnypróbálgatás olyantól, akinek a fenekén van a tojáshéj... Innentől kezdve pedig a sikerek szinte csak úgy egymás után érkeztek. Már legalább a felnőttkort betöltötte, amikor 1952-ben a gyorsasági-motoros világbajnokságon egy hatodik hellyel dobbantott. Később a kezdeti gyors lendület kissé alább hagyott, mindössze 1955-ben sikerült kimagasló eredményt elérnie, amikor élete első világbajnoki győzelmét aratta az Ulsteri Nagydíjon, igaz, ekkor még éppen csak túl volt a második x-en. Aztán 1956-ban jött a csoda – amiért ráragadt a „szél fia” becenév –, az 500 köbcentiméteres kategóriában az MV Agusta volánjánál ülve végső győztessé vált a huszonkét éves „zöldfülű”, s egyben az olasz csapat is először lett világbajnok. Hát mik vannak... Az meg már hogy a csudába létezik, hogy 1958-1960 között a 350 és 500 köbcentiméteresek között is mindössze öt verseny kivételével csak egy ifjú törtetőt int le elsőként a kockás zászló, az év végi elsőségének legnagyobb ellenfele pedig maga az idő?! „Ne csináljuk már ezt! Innét már nincs felfele, koraérett a srác, korán is ég ki...” – hangozhatott el ekkoriban egy ellendrukker szájából. Ha a kritikus a motorsporttal kapcsolatos átütő sikerekre célzott, talán bejött a jóslata, ugyanakkor ez csak egy ragyogó élettörténet első felvonása volt.
Már hivatalos debütálása előtt is többen próbálták meg a fiatal titánt átcsábítani az autósport körforgásába, 1960-ig végül ellenállt, majd Colin Chapman hívására beadta a derekát. A Lotus alkotásával bár nem tolta végig az egész évet a száguldó cirkuszban, élete második Formula-1-es versenyén rögtön másodikként léphetett fel a dobogóra otthon, szeretett Nagy-Britanniájában. Ez után két év Cooper- és Lola-kitérő után megadatott neki minden autóversenyző kimondott vagy kimondatlan álma, hogy a Scuderia színeiben lehessen futamgyőztes és világbajnok. 1963-ban élete első F1-es diadalát a Nürburgringen hozta össze, egy évvel később pedig szintén a németeknél és a monzai olasz publikum előtt vezette győzelemre Ferrariját. Ugyan szezonbéli utolsó két futamát a North American Racing Team kék-fehér színeiben abszolválta – Enzo Ferrari a Scuderia hivatalos visszalépésével protestált a döntés ellen –, mégis összesen az év során négy pódiumot begyűjtve 1964 világbajnokává koronázták. Persze nem szabad kihagyni, hogy milyen drámai végjáték közepette is ért fel itt a csúcsra.
A továbbiakban Big John még egészen 1972-ig rótta a köröket a királykategória aszfaltjain. Összetettbeli legjobb eredménye 1966-ban egy második hely volt, ezt szintén a maranellóiakkal, plusz szezon közbeni váltása után a Cooper autóival érte el. Utolsó győzelmét egy Hondával aratta újra a tifosi hada előtt, 1967-ben. Külön említésre méltó, hogy akárcsak elődjeként Jack Brabham és Bruce McLaren, majd a későbbi időszakban Jackie Stewart és Alain Prost, Surtees is egy saját csapat létrehozásának projektjébe fogott bele 1970-ben. Csapata 1978-ig volt jelen a Formula-1, a Formula-2, a Formula-5000 sorozatokban. E gárdával Mike Hailwood 1972 F2-es Európa-bajnokaként büszkélkedhetett. Élete hátralévő részében Surtees teljes egészében nem fordított hátat a sportnak, különböző amatőr versenyeken pattant fel két kerékre, majd 2005-2007 között a brit A1GP alakulat elnökeként élt aktív nyugdíjas éveket. Több rangos elismeréssel is tisztelegtek nagysága előtt, példának okáért 2003-ban a Nemzetközi Motorkerékpár Szövetség (FIM) beválasztotta őt halhatatlanjai közé.
Élete utolsó periódusában Jane házastársként gondját viselte, akárcsak lányai: Leonora és Edwina. Sajnos már az mennyire szomorú, hogy John Surtees halálával régi korok nagy legendája adta vissza életét a Teremtőnek, de vajon mit élhetett át maga Surtees apaként akkor, amikor 2009-ben fia, Henry ígéretes formulaautó-versenyzőként az F2-es Brands Hatch-i eseményen halálos balesetet szenvedett... S ennek ellenére a hátralévő néhány évében Surtees mindig mosollyal az arcán próbált meg mutatkozni, egészen haláláig 2017. március 10-én. Mi is hasonlóképpen emlékezzünk rá, s hajtsunk fejet a Surtees-legenda előtt!
