A ’90-es évek közepén a Williams-Renault vitte a prímet, 1992 és 1997 között kizárólag Michael Schumacher második bajnoki évadjában nem sikerült elhódítani legalább a konstruktőri elsőséget, közben pedig egyéni világbajnoki címhez segítette az istálló Nigel Mansellt, Alain Prostot, Damon Hillt és Jacques Villeneuve-öt is.
Komoly erőfeszítésbe telt a grove-i csapatnak ezt elérni. 1988-ban elveszítették a Honda-erőforrást, így átmeneti megoldásként a Judd nem túl megbízható és lassúcska, nyolchengeres motorját voltak kénytelenek használni. Csapnivalóan sikeredett a szezon, Mansell két második helyén kívül szinte semmi értékelhetőt nem tudtak felmutatni. 1989-től tudatos építkezésbe kezdtek a Renault partnereként, amely eleinte csak részeredményeket hozott.
Az együttműködés első két évében két-két futamgyőzelem és néhány dobogó a mérleg, de a futamok több, mint felén még kört kapott a Williams a győztesektől. 1991-ben Mansell visszatérésével áttörés következett be, a gyenge kezdés után az év második felében már a McLaren-Hondánál is gyorsabbnak mutatkozott az autó, ám ekkor még kevéssel lemaradt a világbajnoki címről. Az 1992-es szezonban már nem volt kérdés, a következő hat évben a Williams meghatározó szerepet töltött be a Formula-1-ben.
A Ferrari-rajongók sokkal hosszabb várakozásra kényszerültek az átütő siker eléréséig. 1991-től lejtőre került a gárda, három évadon keresztül még futamot sem tudtak nyerni, 1992 volt a mélypont, mindössze huszonegy pontocskát gyűjtött az Alesi-Capelli páros. Jean Todt érkezésével már a javulás jelei mutatkoztak, 28, 71, majd 73 egység a mérleg. Ezután sikerült átcsábítani a Michael Schumacher-Ross Brawn duót is. A nagy eredmények azonban nem jöttek varázsütésre, 1996-tól, tudatos, hosszú építkezés kezdődött.
Bár Schumacher közel állt 1997-ben és 1998-ban is a világbajnoki címhez (Irvine pedig némi szerencsével egy évre rá), a koronát csak 2000-ben sikerült visszaszerezniük (1979 után első ízben). A következő négy szezonban sem talált legyőzőre a Ferrari és a német legenda sem, de ehhez rendkívül szívós munkára volt szükség a megelőző években.
A Red Bull sem dominánsként kezdte a száguldó cirkuszban. A Jaguart felvásárolva 2005-ben indítottak először önálló istállót, de még a dobogó sem jött össze. Egy évre rá végre megszerezték első dobogós helyüket a bikák, de az évi tizenhat szerzett pont elég gyengének számított. A következő két szezon sem lett jobb, egy-egy dobogó, de egyszer sem érték el a harminc pontot év végére.
A nagy áttörés 2009-ben következett be, százötven pont feletti teljesítmény, Sebastian Vettel különösen kiemelkedőt nyújtva ezüstérmes lett a bajnokságban, a német négy, Mark Webber pedig két futamgyőzelemmel jelentkezett, az istálló a Brawn-Mercedes mögött második helyen végzett. 2010-ben erős, de kissé megbízhatatlan volt a Red Bull, de Vettel így is behúzta a világbajnoki címet a legvégén, majd további hárommal toldotta meg zsinórban. Láthatjuk, hogy a bikák dominanciája sem a semmiből alakult ki.
A Mercedes immáron négy éve uralja a Formula-1-et, de nekik is volt előtte a visszatérésüket követően négy szűkebb esztendő, amikor gyakran körhátrányban fejezték be a pilóták a futamokat. 2010-ben tértek vissza, Michael Schumacherrel és Nico Rosberggel a volánnál, de az első három év gyengécske lett, az istálló egyszer sem került a legjobb háromba év végén, az egyetlen kiugró eredmény Rosberg kínai győzelme volt 2012-ben.
A negyedik évben mutatkoztak először a javulás jelei, Rosberg két, Hamilton egy futamot nyert, az autó jelentősen megbízhatóbbá vált, ám a Red Bull-lal szemben nem volt ellenszer. Igaz, a konstruktőri ezüstérem már részsikernek számított. Hogy mekkora ugrást jelentett az Ezüst Nyilaknak 2014, elég a tabellára tekinteni. Előző évi 360 pontjukat 701-re cserélték és közel háromszáz pontos előnnyel nyerték a konstruktőri világbajnokságot, természetesen az egyéni versengésben is simán lett meg az első két helyezés. A kitartó munka meghozta gyümölcsét.
