A tragikus sorsú kétszeres világbajnokot, Jim Clarkot épp az ilyen bravúrok miatt tartják a sportág egyik legjobbjának. A Lotus az 1967-es szezon harmadik nagydíjára készült el új autójával. Szükség volt egy ütőképes gépre, az év első két versenyén ugyanis mind a Brabham, mind a Cooper erősebbnek tűnt Colin Chapman istállójánál. Dél-Afrikában még a csupán néhány versenyt futott Lotus 43-at használták, majd Monacóban visszatértek a 33-hoz, amely még 1965-ös vb-címéhez segítette hozzá Clarkot. A skót azonban mindkét futamon kiesett, habár csapattársa, Graham Hill második lett a hercegségben. Tartós megoldást csak az új, Ford-motoros Lotus 49 jelenthetett.
Három héttel Monaco után, június 4-én tartották a Holland Nagydíjat, Clark esetében azonban semmilyen szünetről nem volt szó: az első közbeeső hétvégén Formula-2-es versenyen szerepelt, a következőn Indianapolisban – korántsem egyedüliként az F1-ből, hiszen rajta kívül Hill, Hulme, Gurney, Rindt és Stewart is rajthoz állt az 500 mérföldesen, igaz, egyedül az új-zélandi Denny Hulme ért célba.
A Lotus eredménytelen Indy 500-at teljesített, Zandvoortban viszont újra ők voltak rivaldafényben, mivel a 49 és a Cosworth DFV erőforrás igencsak versenyképesnek tűnt. A kombinációt Graham Hill tesztelte számos alkalommal, Clark viszont sosem vezette még az új modellt. Ennek megfelelően Hill bezsebelte a pole-pozíciót Gurney és Brabham előtt, míg a kétszeres világbajnok csupán nyolcadik lett.
Veszélyes jelenet zavarta meg a 90 körös, kettő és negyed órás nagydíj startját: az egyik pályabíró még a rajtrácson állt az indítás pillanatában, a száguldó autók között futott ki, elsősorban a hetedik Hulme veszített pozíciókat miatta. Hill már két másodperc előnyben volt az első kör végén Brabham és Rindt előtt, miközben Clark a hatodik helyre szökött fel, majd gyorsan Amont is megelőzte, a rajtját korrigáló brabhames Hulme azonban fente a fogát a pozíciójára.
A 11. körben Hill 49-ese megadta magát. Jack Brabham találta magát az első helyen Rindt és a már harmadik Clark előtt – Gurney ugyanis szintén elvérzett az Eagle-Weslake-kel. Négy körrel később Rindtet – Cooper-Maseratija féltávnál adta meg magát –, a következő körben pedig az éllovast is megelőzte. A skót, aki eddigre már annyira magabiztos volt az új Lotusban, mintha mindig is azt vezette volna, végül 23 másodperc előnnyel nyerte a versenyt a két Brabham, a névadó háromszoros bajnok és Denny Hulme előtt.
A további pontszerző helyeken következett a Ferrarik hordája: Chris Amon még láthatta maga előtt a dobogósokat, Mike Parkes és Ludovico Scarfiotti már kört kapott. Parkes a Monacóban halálos balesetet szenvedett Lorenzo Bandini autóját vezette. A Scuderia egyébként nem folytatta végig ilyen népes csapattal: a számukra ínséges szezon nagy részében egyedül Amon autóját indították.
Az első két 1967-es nagydíjon nullázó Clark a Lotus 49-cel még három versenyt nyert meg, és 10 pont híján maradt le a vb-címről (összetett harmadik lett Hulme és Brabham mögött abban az évben). Következő szezonban az autó megnyerte mindkét világbajnokságot: Clark sajnálatos tragédiája miatt Graham Hill elsőségét nem fenyegette senki. A konstrukció még 1970-ben is győzött versenyen az az évi világbajnokkal, Jochen Rindttel, mielőtt megérkezett a még eredményesebb Lotus 72. Egy még nagyobb sikersztori is kezdetét vette Hollandiában: a legelső versenyén nyertes Cosworth DFV egészen 1982-ig volt a Formula-1 domináns motorja, 12 világbajnoki címmel.