DIGITÁLIS MAGAZIN Pontállások Versenynaptárak
2024. november 23. szombat
Retro

Retro – Autóverseny hét év szünet után

Hét év: ennyi idő telt el az 1939 augusztusában megtartott Svájci Nagydíj után, amíg a II. világháborút követően újra nagydíjat rendeztek. A verseny Nizzában zajlott, egy olyan győztessel, aki az évekkel később létrehozott F1-es világbajnokságon is fontos szereplő volt.

Az autóversenyzés hőskorát kettészelte a második világháború – egyik oldalon ott a Formula-1 szellemi elődjének tekinthető, 30-as években rendezett Európa-bajnokság, a másikon pedig az 1950-ben induló világbajnokság, illetve az ezt megelőző években tartott nagydíjak, melyeket még nem fogtak össze egyetlen sorozatként sem. A háború kezdete, 1939 és befejezése, 1945 között hét kimaradt évről szokás beszélni, legalábbis Európában – az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában ugyanis a köztes időben is tartottak autóversenyeket.

A határvonal azonban még a kontinensen sem teljesen éles: az utolsó jelentős nagydíjként a háború kitörése előtt másfél héttel tartott Svájci Nagydíjat szokás emlegetni, egy kisebb versenyt azonban azután is rendeztek, hogy Németország megtámadta Lengyelországot: a szeptember 3-i Belgrádi Nagydíjat, melyről Retro rovatunkban már írtunk. Ugyanígy az újraindulás sem egyértelmű: már 1945 szeptemberében lefutottak egy versenyt Paris Cup néven, az éra első igazi nagydíjának azonban az 1946. április 22-i Nizzai Nagydíjat szokták nevezni.



A francia Riviérára 22 versenyző érkezett, mind háború előtt épített gépekkel, amelyek többnyire raktárak mélyén vagy eldugva vészelték át a pusztító éveket. Az Európa-bajnokságot domináló német márkákat következetesen kitiltották a versenyről, a hasonlóan ütőképes olasz konstrukciókat – az ország a háború végére átállt a szövetségesekhez – nem. Ennek eredményeképp a mezőny majdnem fele, 10 pilóta indult Maseratival, 2-en Alfa Romeóval, a maradék pedig francia gyártmányokkal: 5 Delahaye, 3 Talbot Lago és 2 Bugatti egészítette ki a létszámot. Fürge, tulajdonképpen F1-es masinák és még hozzájuk képest is réginek látszó, súlyos autók egyaránt voltak köztük, a laza szabályok legfeljebb 5000 köbcentiben szabták meg a motorok felső határát.

16 francia pilóta nevezett a versenyre, akik 4 olasszal osztották meg a 3,2 kilométeres, Nizza pálmafás utcáin kanyargó pályát: egy monacói, Louis Chiron, és még egy amerikai, Harry Schell is ott volt közöttük. Mindnyájukat mardosta a vágy, hogy újra versenyezzenek: sokan már a 40-et is átlépték, legjobb éveiket vette el a háború.

Habár az olaszok voltak kisebbségben, hazai pályán mégis csúnyán helyreutasították a franciákat: az első sort a Scuderia Milano három Maseratija, Luigi Villoresi Franco Cortese és Arialdo Ruggieri foglalta el. Philippe Etancelin szerezte a negyedik helyet legjobb franciaként, ám ő is egy Maseratival. A hozzá hasonlóan veterán Chiron ötödiknek kvalifikált Talbot-val.

Korabeli felvétel az 1946-os Nizzai Nagydíjról

A húsvét hétfőn tartott 65 körös versenyre ötvenezer néző volt kíváncsi – valószínűleg elégtételt éreztek, amikor az olaszok fölénye gyorsan csillapodott. Villoresi személyében egy maseratis megőrizte a vezetést, mögé azonban Chiron ugrott. Cortese műszaki hiba miatt szinte azonnal kiesett, és Chiron gyújtása is rakoncátlankodni kezdett. A második kör elején Villoresi már 14 másodperccel vezetett –ugyanennyire bámulatos, hogy a 19. helyről induló Raymond Sommer volt mögötte a második!

Ruggieri később feljött a második helyre, ám a gyújtómágnes problémája miatt bokszba kellett állnia. Az autóval nem is ő, hanem a kipihent Cortese tért vissza a pályára. A milánói csapat talpon maradt Maseratijával Villoresi magabiztosan körözött az élen, egészen a bokszkiállásig: az olaszok csúnyán elszúrták a tankolást. Nem voltak kéznél a megfelelő eszközök, üzemanyag folyt a földre: a káosz három percig tartott. Villoresi másfél perc hátrányban találta magát Sommerhez képest, de mindössze kilenc kör alatt utolérte és megelőzte a franciát. Ez a 36 éves olasz versenye volt: ő vonult be az emlékezetbe a történelmi nagydíj győzteseként.  

Villoresi évekkel később a Formula-1-ben gyűjtögetett dobogókat egy másik Scuderia, a Ferrari számára, habár az új világbajnokságban sosem sikerült az, ami Nizzában: egyszer sem állt a legfelső fokra. Összességében elmondható, hogy a néha első Formula-1-es nagydíjnak is titulált verseny résztvevőinek többsége felbukkant a királykategóriában is.

Luigi Villoresi versenyzői pályafutása 1931-től 1958-ig tartott

A dobogós Sommernek és Eugene Chaboud-nak a pontszerzés jött össze, a szárnyaszegett Talbot-ját hatodik helyen (igaz, hétkörös hátrányban) célba juttató Chiron pedig a legidősebb F1-es rekordját tartja. Ő dobogóra állt a vb-n, akárcsak Harry Schell, a gyújtáshiba miatt kieső Maurice Trintignant viszont két nagydíjat meg is nyert. Az a Pierre Levegh is a mezőnyben volt, akinek nevére azért emlékszünk, mert az 1955-ös Le Mans-i katasztrófában veszítette életét.

Nizza után, májussal kezdődően egyre sűrűbben rendezték meg a nagydíjakat: nyáron már csaknem minden héten tartottak egyet valahol Európában. A legrangosabb versenyek hamarosan már rendező országuk nevét viselték – mint a Francia, Belga vagy Olasz Nagydíj –, innentől pedig tényleg csak egy ugrás volt, hogy 1950-től pontokat osszanak ki ezeken a versenyeken, és létrejöjjön a Formula-1-es világbajnokság.

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal: