Stefan Johansson mai visszaemlékezőnk főhőse, aki a Formula-1-es pilóták azon szűk körébe tartozik, akik karrierjük során a Ferrarinál és a McLarennél is megfordultak, mégsem nyertek futamot egyikük színében sem. Rajta kívül csak Derek Bell, Andrea de Adamich és Dan Gurney rendelkezik ezzel a kétes hírnévvel, noha kétségtelenül a vaxjöi születésű svéd az, aki a leghosszabb időt töltötte közülük maranellói és wokingi szerelésben.
Az utánpótlás-szériákban vitézkedő Johanssonra korán felfigyeltek a kisebb F1-es csapatok, így már 1980-ban lehetősége lett volna versenyezni a Shadow-val, ám két sikertelen kvalifikációs próbálkozás miatt ez akkor még nem jött össze. 1983-ban szezon közben aztán a Spirit-Hondával ejthette meg debütálását, de miután az év végén túl már nem tartották meg, a svédnek a következő évben csak tartalékos szerep jutott. Ebből viszont alaposan kivehette a részét, hiszen előbb a Tyrrellnél Martin Brundle-t, majd a Tolemannél Johnny Cecottót kellett sérülés miatt helyettesítenie, és mindkét istállónál három versenyre kapott lehetőséget, utóbbinál rögtön a későbbi világbajnok Ayrton Senna csapattársaként.
Monzai 4. helyével meggyőzte a Toleman vezetőségét, hogy a következő évre is szerződést kössenek vele, ám miután a csapat pénzügyi nehézségekbe, majd pedig a Benetton kezébe került, ez a kontraktus semmissé vált és Johanssonnak mégis mennie kellett.
A következő szezont a Tyrrell pilótájaként kezdte, ismét csak beugró státuszban, ám csupán egyetlen futam után csodás fordulatot vett a sorsa, hiszen nem mástól, mint a Ferraritól kapott versenyzői szerződést, akik rejtélyes körülmények mellett a szezonnyitót követően menesztették Rene Arnoux-t. Johansson Michele Alboreto csapattársa lett, és szerepe az volt, hogy segítse az olaszt a bajnoki hadjárata során. Ehhez képest második ferraris futamán majdnem ő szerezte meg első győzelmét, amikor Imolában az utolsó körökhöz közeledve Senna Lotusából kifogyott az üzemanyag, így a vezetés hirtelen az ő ölébe pottyant. Ám mindössze egy körrel később a Ferrari is ugyanilyen probléma miatt lassult le, így az olasz szurkolók öröme rövid ideig tartott, hiszen ő sem tudta befejezni a futamot. Hamarosan Montrealban és Detroitban jutott számára némi kompenzáció, ahol két második hellyel az F1-es pezsgőzés élményét is megtapasztalhatta.
Alboreto végül nem jutott el a bajnoki címig, de a párost megtartotta a csapat a következő szezonra is. Az autó azonban ekkor már kevésbé volt versenyképes és egyetlen győzelmet sem szerzett - Johanssonnak is be kellett érnie annyival, hogy szorgosan gyűjtögette tovább a dobogókat, és hogy az év végi összesítésben az 5. helyen végezve legyőzte nagyra tartott csapattársát. A Ferrari azonban ennek ellenére is őt küldte el az év végén, ami egyesek szerint rossz döntés volt, a svédnek viszont nem kellett túlságosan bosszúsnak lennie, hiszen egy másik nagycsapat, a McLaren azonnal lecsapott rá. Az már más kérdés, hogy kilátásai itt sem voltak túl rózsásak: a címvédő csapat lendületet vesztett, továbbra is Alain Prost maradt a kedvezményezett pilóta, és kimondatlanul is mindenki tudta, hogy Johansson napjai meg vannak számlálva az istállónál, Ron Dennis ugyanis Senna megszerzésén fáradozott.
Az év végén nem is történt meglepetés, a svédnek át kellett adnia a helyét a brazil számára, innentől pedig karrierje lejtmenetet vett. 1988-ban a Ligier pilótájaként igazi szenvedés volt az élet, majd pedig a következő évét is csak az tette emlékezetessé, hogy a nagy reményekkel érkező Onyx autóját csodaszámba menő eredménnyel a harmadik helyig kormányozta Estorilban. Ám amikor az év végén új tulajdonos érkezett Peter Monteverdi személyében, ő is áldozatául esett az átszervezéseknek. Ezek után próbálkozott még az AGS-sel és a Footworkkel, de kvalifikálnia már csak egyszer tudta magát az 1991-es Kanadai Nagydíjon.
Johansson 79 F1-es rajttal a háta mögött távozott a sportból, de elmondhatta magáról, hogy 12 dobogós helyezésével ő a legsikeresebb olyan versenyző, aki sohasem nyert futamot - ezt a rekordot pedig egészen a 2011-es sepangi futamig őrizte, amikor Nick Heidfeld megszerezte önmaga 13. pódiumát.
Már 35 éves volt, amikor távozott az F1-ből, ám még mindig álltak előtte jó évek. Amerikába utazott és a CART-ra váltott, ahol öt szezon alatt szerzett néhány dobogót, de a győzelem itt is elkerülte. Már-már úgy tűnt, örök nyeretlenként kell szögre akasztania sisakját, de a sportautózásba vetett hite végül meghozta gyümölcsét: 1997-ben Tom Kristensen és korábbi ferraris csapattársa, Alboreto oldalán egy Porschét vezetve megnyerte a Le Mans-i 24 órást. A hosszútávú versenyzésben pedig kényelmes otthonra talált nyugalmasabb évei során, hiszen összesen 15-ször állt rajthoz az egynapos futamon, és még 2012-ben, 55 éves korában is feltűnt egy LMP2-es gép volánjánál.
