A Monacói Nagydíjat korábban öt alkalommal megnyerő kétszeres világbajnok, az egyetlen pilóta, aki megszerezte a motorsport három koronáját, Graham Hill 1975-ben karrierje utolsó hercegségbeli versenyére készült saját nevét viselő csapatával. Az Embassy Hill az előző futamon óriási sikert érhetett volna el, hiszen Rolf Stommelen vezette a Spanyol Nagydíjat, mielőtt tragédiába torkollott a verseny: az autó a hátsó szárny meghibásodása miatt a pálya szélén állók közé repült.
A három héttel korábbi eseményekre Monacóban azonnal reagáltak: újabb szalagkorlátokat húztak fel, biztonsági kerítéseket emeltek, módosítottak a kerékvetőkön, a sikánokon és a rajtrácsokon, továbbá a mezőny létszámát is csökkentették: Monte-Carlóban 26 helyett csak 18 autó vehetett részt a futamon.
Ennek a döntésnek esett áldozatul Graham Hill is, miután az időmérő edzést a 21. helyen zárta a csapat egyetlen autójával, 37 századdal elmaradva a még épphogy kvalifikáló Alan Jones Hesketh-Fordjától. Rajta kívül a két Williams, az egyetlen BRM (Hill első bajnokcsapata) és továbbá négy autó is a kiesés sorsára jutott, köztük Lella Lombardi és Wilson Fittipaldi is.
Niki Lauda pole-pozíciója nem okozott meglepetést, az már annál inkább, hogy a két Shadow zárt a 2-3. helyen Pryce-Jarier sorrendben – előbbinek az egy évvel korábbi monacói futamot egyébiránt azért kellett kihagynia, mert túl tapasztalatlannak ítélték. A futam már egyiküknek sem sikerült jól: mindketten két balesetet szenvedtek (Jarier mindezt az első körben), így a szép reményekkel induló verseny nullázással zárult.
A Ferrari húsz év után először győzött Monacóban, ám ezt Graham Hill csak a pálya széléről nézhette végig. A kétszeres világbajnok csapattulajdonos levonta a konzekvenciákat, és azonnali hatállyal visszavonult, hogy minden idejét az Embassy Hill ifjú tehetsége Tony Brise kinevelésére fordítsa. Sajnos, mint utóbb kiderült, erre csak fél éve volt, hiszen 1975 őszén egy Paul Ricard-i tesztről hazatérve halálos balesetet szenvedtek Hill magángépén.
