Az elmúlt évtizedek japán versenyzői közt a többiekhez képest kiemelkedő tehetségeket (Kobayashi, Sato) és beváltatlan ígéreteket (Katayama) éppúgy találhatunk, mint az F1-es szinthez viszonyítva igazi kutyaütőket, gondoljunk csak Yuji Idére, de Sakon Yamamotót is nyugodtan említhetjük ezen a lapon. Van viszont egy olyan versenyző, akit istenigazából egyik kategóriába se tudnánk besorolni, hiszen bár komoly malőrök és emlékezetes botlások nem fűződnek a nevéhez, a mérleg pozitív előjelű serpenyőjébe se sok mindent tudunk tenni...
A születésnapját épp ma ünneplő Shinji Nakanóról van szó, aki néhány országos gokartbajnoki címet követően 1989-ben kezdett együléses autókkal versenyezni. Igazán jeles eredmények nélkül sikerült elverekednie magát egészen a Formula-1-ig: hogy mást ne mondjunk 1989-től egészen 2009-ig mindössze két futamgyőzelmet szerzett, egyet 1990-ben a Formula Vauxhall Lotus-sorozatban, egyet pedig négy esztendővel később a japán F3-as szériában.
Az 1996-os szezonban egy végül az F1-ig soha el nem jutó konstruktőr, a Dome autójával került közel először a királykategóriához: a következő évben indulni kívánó gyártó ugyanis Marco Apicella és Naoki Hattori mellett őt szerződtette hivatalos tesztpilótájának. A projekt végül nem valósult meg, Nakanót viszont a Mugen-Honda magával vitte a Prosthoz, így a korábban legjobb eredményeként egy japán nemzeti F3-as harmadik hellyel rendelkező pilóta 1997-ben már első F1-es szezonjára készülhetett.
A Prost JS45-ös kiváló versenygépnek bizonyult, bár ezt elsősorban nem Nakano, hanem Olivier Panis tudta kamatoztatni, de a japánnak is összejött két pontszerzés, előbb csapattársa súlyos balesetének helyszínén, Kanadában, majd Magyarországon is. A Mugen-Hondát aztán év végén a Peugeot váltotta, így aligha meglepő, hogy Nakanónak sem volt maradása a Prostnál. A Minardi csapatánál lelt „menedékre”, s a kanadai futamon még a pontszerzéshez is közel került a rettenetesen gyenge Ford-motoros autóval.
Ez a szezon azonban már a hattyúdalt jelentette Nakano számára az F1-ben, így a nagy kaland mindössze két szezon után véget ért. A következő idényben még tesztelhetett a Jordannek, aztán viszont a tengerentúl felé vette az irányt , s három szezont töltött el a CART-ban, legjobb eredmlnye egy torontói negyedik hely volt 2002-ben. Azóta az endurance-versenyzésre nyergelt át, kilencszer állt rajthoz Le Mans-ban, 2009-ben pedig győzni tudott az Asian LMS történetének első versenyén – s a bajnoki cím is az övé lett az első „szezonban”, mely mindössze két, egymás utáni napokon rendezett versenyből állt...
