Legnagyobb sikereit a sportautók világában érte el, habár alighanem a Formula-1 is tartogatott volna számára dicsőséget. Az olasz Ignazio Giunti módos családban született 1941-ben Rómában, így nem hárultak elé különösebb akadályok versenyzői pályafutásában. Tizenéves korától kezdve Alfa Romeókkal versenyzett, a márka egyik szériaautójával nyerte meg 1967-ben a hegyi Európa-bajnokságot.
Ezután szerződtette az Autodelta, az olasz cég versenyrészlege a sportautó-programba, Nani Galli mellé – aki később szintén eljutott az F1-be, és azon kevesek közé tartozik, akik a Ferrarinál, McLarennél és Williamsnél is vezettek, igaz, minimális sikerrel. Giunti bemutatkozása eredményesen végződött, a páros T33-asa második helyen végzett a Targa Florión és negyedik helyen (legjobb kétliteres autóként) a Le Mans-i 24 óráson.
A következő évben Giunti és Galli szinte egyik versenyen sem értek célba, a rómaira ennek ellenére is felfigyelt a Ferrari, és 1970-ben leigazolta gyári csapatába. A veterán Nino Vaccarella oldalán azonnal győzelemre jutott a sebringi 12 óráson a zömök Ferrari 512S-sel. A szezon nagy részében a páros nem bírt el a domináns Porschéval, ám rendszerint ők voltak a Ferrari legjobb egysége.
A sportautó-versenyek egy másik lehetőséget is megnyitottak Giunti számára: a Formula-1-et. A Ferrari az 1970-es év első nagydíjain csak egyetlen autót indított el, melyet Jacky Ickx vezetett, a júniusi belga futamra azonban egy második 312B-t is kiállítottak. Két jelöltjük is volt az autóra, Giunti és a Formula-2-ben remeklő Clay Regazzoni.
Spában Giunti kezdett, aki hibátlan versenyzéssel negyedik pozícióban ért célba bemutatkozó futamán, ráadásként a Ferrari első pontjait szerezte meg a szezonban. Regazzoni azonban megismételte ezt a helyezést saját debütálásán két héttel később, a Francia Nagydíjon pedig, ahol ismét rajta volt a sor, Giunti nem tudta tartani magát a mércéhez, csupán 14. lett. Az autó Regazzoninál maradt, aki még év végéig megszerezte első futamgyőzelmét, a bajnokságot pedig harmadik helyen zárta számos verseny kihagyása ellenére, ezzel pedig be is betonozta helyét a királykategóriában.
Egy harmadik Ferrarival Giunti rajthoz állt még az Österreichringen és Monzában, de nem tudta megismételni pontszerzését, pedig mindkét alkalommal az ötödik helyre kvalifikált, Ausztriában pedig defektjéig dobogós pozícióért harcolt. Ez a négy verseny alkotta röpke F1-es pályafutását.
Ne felejtsük el, hogy Giunti eközben elsősorban a Scuderia sportautó-versenyzője volt: az 1971-es szezon hamar elkezdődött számára, a január 10-i 1000 mérföldes Buenos Aires-i versennyel. Giunti csapattársa Arturo Merzario lett, a fiatalabb olasz azonban már nem vehette át az autót. Csupán 36 kör telt el a versenyből, mikor Giunti a célegyenesbe ért, és egy lekörözésre készült. A takarás miatt nem vette észre, hogy Jean-Pierre Beltoise – az egyszeres monacói F1-es győztes –, aki nem sokkal korábban megállt a pályán, Matráját tolja a bokszok felé. Giunti beleszáguldott a másik autóba.
Valóságos csoda, hogy Beltoise túlélte a balesetet, akit nem talált el Giunti autója. A Ferrari azonban kigyulladt. A jelenet a Ferrari-garázs közelében történt, Merzario pedig azonnal csapattársa segítségére sietett. Ahogy 1976-ban Niki Laudát, Giuntit is ő húzta ki a roncsból. A 29 éves olasz azonban már nem élt, a legtöbb forrás szerint már a hatalmas ütközésben életét veszítette.
Beltoise-t azonnal vétkesnek kiáltották ki – a francia valóban értelmetlenül veszélyesen cselekedett, keresztben tolta autóját a pályán –, szinte még fel sem foghatta, mennyire szerencsés, hogy életben maradt, le is tartóztatták gondatlanságból elkövetett emberölés miatt. Óvadék ellenében elengedték, a meghurcolás azonban korántsem ért véget. Az olaszok örökös eltiltást követeltek. Végül a licenszét néhány hónapra vonták be.
