2001. szeptember 15-e nagy nap volt az észak-amerikai CART-széria történetében: ekkor rendezték ugyanis a sorozat legelső európai futamát, méghozzá a vadonatúj EuroSpeedway-Lausitzringen. Az öreg kontinensen elvétve találni a tengerentúlon csak úgy hemzsegő oválokból, a lausitzi aszfaltcsík azonban igazi high-tech helyszín lett a maga nemében, hiszen egy 2 mérföldes ovált, egy 4,3 km-es sztenderd aszfaltcsíkot és egy hosszú tesztpályát is kialakítottak itt az építők. Európa első CART-versenyére azonban árnyékot vetettek a szeptember 11-i terrortámadások, így az eredetileg German 500 néven futó versenyt American Memorialra nevezték át, adózva az elhunytak emlékének.
A törölt járatok, és az USA által lezárt légterek miatt sok csapat és pilóta is késve érkezett meg a helyszínre, nyomott hangulatban a kedden történtek miatt. Az autósport népes családját közvetlenül nem érintették a tragédiák, de a száguldást kedvelők fölé szombat délután újabb sötét felhő került: a versenyzés egyik népszerű figurájának, Alex Zanardinak az élete forgott kockán. Az olasz pilóta ebben az évben tért vissza egykori sikerei helyszínére, de egészen a német versenyig kellett várnia, hogy az élen haladhasson. Még 13 kör volt hátra a versenyből, amikor a Mo Nunn Racing Reynard-Hondáját hajtva behajtott utolsó kiállására, a pitről kifelé azonban megpördült, és visszacsúszott a pályára, a 320 km/h-val hasító gépek közé (Innentől pedig jöjjenek a résztvevők visszaemlékezései - magé Zanardié, valamint CART főorvosáé, Dr. Steve Olvey-é).
AZ: „Még mindig nem tudom mi történt. Jim Anderson, a mérnököm furcsának találta a telemetria adatait, hiszen semmi jele sem volt annak, hogy az autó hátulja meg fog csúszni. Azt hittük, hogy koszos volt a kijárat, amit Franchitti is megerősített, amikor bejött a kórházba. Néhány körrel korábban Tracy füstölő motorral hajtott a pitre, majd vissza is engedték őt. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az egyik beavatkozó-autó folyatott el valamit - amikor a kerekeim találkoztak ezzel a folyadékkal, elkezdődött a végzetes forgás”
SO: „Ahogyan Zanardi odaért az egyes kanyarral párhuzamos kijárathoz, egy kicsit túlzottan rákapcsolt. A tapadását vesztett autó aztán megforgott, és a hátsó részével visszacsúszott a pályára, pont a két, 300 Km/h-val hajtó Player’s autó elé. Az elől haladó Patrick Carpentier éppen hogy el tudta kerülni az ütközést, a mögötte haladó Alex Taglianinak azonban nem volt hová mennie, és oldalról belecsapódott Zanardiba. Mindkét autó millió darabra tört, Taglianié pedig pontosan Zanardi medencecsontja előtt hatolt be a pilótafülkébe. A becsapódó autó repeszgránátként működött, szénszál-és fémdarabok repültek minden irányba.”
AZ: „A buta megforgásom után jött Tagliani, aki 320 km/h-s sebességnél pont a legsebezhetőbb részén találta el az autómat, sajátjának azzal a részével, mely a legerősebb, és legrobosztusabb. A találkozás a kerekek és az autó középső része között történt, ahol egyedül a karosszéria védte a lábaimat. Legyen bármilyen remekül tervezve, egy autó sem bírna ki ekkora becsapódást. Minden egy pillanat alatt történt, az autó egyik része elszállt, a másik részében pedig maradtam én. Nem emlékeszem szinte semmire, és nem tudom, hogy felismertem-e, mi történik velem. A baleset képeit visszanézve láttam, ahogyan úgy csinálok, mint bármely más pilóta, kisebb baleset esetén: felhajtottam a sisakom plexijét, és kikapcsoltam a biztonsági öveket.
Ha az autó nem szakadt volna ketté, nekem kellett volna elnyelnem a becsapódás összes energiáját, de ezt megtette helyettem az autó eleje. Nem éreztem semmit, a sisakom meg sem ütődött. Akkor azonban biztosan, amikor felnéztem, és nem láttam az autó elejét - ahogyan a lábaimat sem. Mielőtt elájultam volna, biztosan volt valami. Talán egyszer az egész eseménysor lejátszódik majd előttem, de nem félek, hiszen a károsodás már így is megtörtént.”
SO: „A borotvaéles darabok belehasítottak a lábaiba, szétroncsolva a szöveteket, és összezúzva a csontokat. A becsapódás ereje akkora volt, mint egy bombarobbanásé. Az egész kettes kanyart beterítették Alex lábának darabjai. Ahogyan a monitoron néztem a horrorisztikus jelenetsort, a legrosszabbtól féltem. Biztos voltam benne, hogy senki sem élhet túl egy ilyen bukást, és azt hittem, hogy a szemünk előtt játszódik le a sportág első kettős tragédiája. Zanardi Reynardja a pálya közepén, a kettes kanyar felénél állt meg, az autó eleje pedig teljesen eltűnt. Az első biztonsági autó 19 másodpercen belül ért oda, én pedig az orvosi központból néztem, ahogyan a mentőegység stabilizálja Alex nyakát, és leveszi a sisakját. Alig lélegzett, és elveszítette az eszméletét is. Mindkét lábából vér fröcskölt, hiszen mindként combjában haladó artéria súlyosan sérült. Az egyik orvosunk manuálisan megtisztította a légútját, így a légzése javult, egy kis csövön keresztül, melyet az orrán keresztül vezettünk be a felső légutakba.”
AZ: „Az egyik fiatal pályabíró azonnal hívta Dr. Terry Trammelt - aki Dr. Steve Olvey mellett vezette a CART biztonsági egységét -, majd ezt kiabálta: ’A fenébe, a fenébe! Terry, gyere gyorsan!’ Nagyon gyorsan veszítettem vért, ők pedig valahogyan kiszedtek a pilótafülkéből, hogy megállítsák a vérzést egy érszorítóval. De az folyamatosan lecsúszott, így szétvágták az overálomat, hogy még eggyel megpróbálják. Aztán Terry mindkét hüvelykujjával próbálta ugyanezt, egy elsősegélyes figura pedig a saját biztonsági övét használta érszorítóként. Minden másodperc számított, hiszen a halál közelében voltam.”
SO: „A baloldali artéria sokkal jobban megsérült, és csapként folyt belőle a vér - Michael Andretti később azt mondta, hogy amikor Alex autója még forgásban volt, olyan volt, egy hatalmas locsoló. A mentőközpontban rájöttem, hogy nincs idő arra, hogy itt vacakoljunk. Már a helikopterben stabilizálni kell őt, hogy egyből a sebészeti központba kell küldenünk, anélkül, hogy szükségtelen, vagy akár végzetes módon késlekedjünk itt vele. Tudtam, hogy nem csak a lábai véreznek, belső sérülések is történhettek, és ezek után - mely egy örökkévalóságnak tűnt - Terry végre felhívott a privát rádiónkon: ’Ez nagyon-nagyon súlyos Steve, mindkét lábának annyi!’ ’Semmit sem lehet megmenteni?’ ’Semmit, a lábai darabokban vannak!’ A vérnyomása vészesen csökkent, a szívverése pedig alig volt észlelhető. Gyorsan kellett dolgoznunk.”
AZ: „Olyan döntést hoztak, amely kockázatos volt, de végül ez mentette meg az életemet. Ugyanis Berlinbe küldtek, ami 55 perces repülőútra volt - a drezdai kórház közelebb helyezkedett el a pályához, de azt érezték, ott hiányoznak azok a felszerelések, amelyekkel kezelni lehetne az ilyen helyzeteket. Csak két embert engedtek mellém, Phil atyát, a CART lelki vezetőjét, valamint Danielát (Zanardi feleségét - a szerk.). Phil atya a motorolajból gyűjtött egy keveset, hogy feladja nekem az utolsó kenetet. Senkinek sem volt bátorsága visszatartani Danielát, és mielőtt beraktak volna a helikopterbe, azt mondta nekem: ’Tarts ki, szerelmem, tarts ki…’ Amikor odajött, hogy megcsókoljon és megfogja a kezemet, egy ember elkezdett kiabálni: ’Új életet adtál neki, túl fogja élni, túl fogja élni!”
SO: „Mialatt Zanardiért küzdöttünk, Trammel és én teljesen elfeledkeztünk a másik Alexről. Ő akkor érkezett meg az orvosi központba, amikor Zanardival végeztünk - szerencsére Tag teljesen magánál volt és csak hátfájásra panaszkodott, mi pedig semmilyen életveszélyes sérülést nem találtunk nála. Azonban rengeteg vizsgálatra volt szüksége, ezért úgy döntöttünk, hogy egy második helikopterrel őt is Berlinbe küldjük. Amikor azonban kiértünk, láttuk, hogy a Zanardié még mindig a földön van. Nem akartam elhinni, ezért odarohantam a pilótához, elkaptam az ingujját, és az égre mutatva azt mondtam neki: ’Schnell, Schnell!’ Körülbelül hat-hét perc is eltelt a földön papírmunkával, amikor végre útnak indulhattak. 50-50% esélyt adtam Alexnek a túlélésre - óriási kockázatot vállaltunk.”
AZ: „Amikor megérkeztem a kórházba, kevesebb, mint egy liter vér maradt a testemben. Az utazás alatt háromszor is megállt a szívem, és újra kellett engem éleszteni. Már másfél óra eltelt a baleset ótaa, de kitartottam, ahogyan Daniela kérte tőlem. Berlint már korábban tájékoztatták a történekről, így teljesen felkészülve vártak. Az orvosok próbálták megmenteni a jobb térdemet, de annyira összeroncsolódott, hogy inkább eltávolították, hogy megmentsék az életemet, és a lábam maradék részét. Viszont ahelyett, hogy a csípőízületnél vágták volna a lábaimat, az alsóbb részeket is meghagyták, így ennek a bátor döntésnek köszönhetően viselhetek ma protézist, amit más esetben nem tudtam volna. Nagyon hálás vagyok nekik, mert ezáltal sokkal jobb életet élhetek, továbbra is mosollyal az arcomon.”
Alex Zanardi megindító történetéte másfél év múlva tovább folytatódott, amikor teljesítette azt a 13 kört a Lausitzringen, amely még hátra volt neki a 2001-es versenyből, később évekig túraautózott (4 győzelmet szerzett a WTCC-ben), 2012-ben pedig elérte új élete célját: kétszeres paralimpiai bajnok lett a kézzel hajtott kerékpárosok között - az, hogy egészséges embereket megszégyenítő akaraterővel rendelkezik, mindazok számára inspiráló lehet, akik a mindennapi élet kis problémáival küzdenek.
(A cikk alapját Alex Zanardi: My Story (2004), és Dr Stephen Olvey: Rapid Response - My inside story as a motor racing life-saver (2011) című könyvei adták.)
