Az európai „kultúrkörben” nevelkedett motorsport-rajongó számára a Le Mans-i 24 órás a megbízhatósági versenyzés alfája és omegája, amely jól is van így, de nem árt tisztázni, hogy az autóversenyzés hajnalán, majdnem 20 évvel a franciaországi események előtt már rendeztek egynapos viadalokat.
Az első ilyen megmérettetést az Ohiói Columbus mellett fekvő egymérföldes oválon, a Driving Parkban rendezték meg 1905-ben, ahol az azt megelőző években még népszerű lóversenyek szórakoztatták a nagyérdeműt. Azt érdekes megjegyezni, hogy a hagyományos oválversenyzés azóta is ilyen pályákon zajlik, megőrizve valamit a 19. század arisztokráciájának kedvenc derbijeiből.
Az első, autók számára épített pályán tartott 24 órásnak az angliai Brooklands adott helyszínt két évvel később – a verseny érdekessége, hogy a két részletben rendezték meg: az első nap reggel nyolctól este nyolcig tartott a száguldás, majd másnap hasonlóan folytatódott az éjszakai lezárás (nagyjából a mai F1-es parc fermé szabályoknak megfelelően) után.
Le Mans napja 1923-ban virrad fel, mivel néhány vállalkozó szellemű egyén úgy gondolta, hogy ne a világszerte nagy sikernek örvendő rövidtávú, afféle „kié a leggyorsabb autó?” elvén működő versenyeket rendezzenek a francia város mellett, hanem arra voltak kíváncsiak, hogy kié a legmegbízhatóbb járgány? A pályát a Le Mans körüli közutakból rakták össze, amely két derékszögű kanyar és két visszafordító-jellegű hajlatot kivéve egyenesekből és padlógázas szakaszokból állt.
Az eredeti terv az volt, hogy három év három versenye után hirdetnek végső győztest, aki majd a végén megkapja a Rudge-Whitwort Kupát. Ezt azonban 1926-ban elvetették, és azóta is minden alkalommal az aktuális verseny első helyezettjét-helyezettjeit díjazzák a legfényesebb trófeával.
Az első, 1923. május 26-án és 27-én tartott versenyen 33-an indultak, és a korabeli viszonyokat tekintve – még ha megbízhatósági versenyről is volt szó – meglepő, hogy csak három párosnak kellett feladnia a versenyt. A szervezők (az Automobile Club de l'Ouest) fontos szabályként fektették le, hogy a pilóták csak 20 körönként látogathatják meg csapatukat. A délután négykor induló versenyt végigkísérte az égi áldás, és poros, koszos pálya egyhamar sártengerré vált, amit éjszaka, az acetilén lámpák és katonai reflektorok fényében igen nehéz lehetett leküzdeni.
A kanadai John F. Duff, és brit társa, Frank Clement az első órákban uralta a pályát Bentley-jükkel. Éjszaka azonban egy kő kiverte az egyik lámpájukat, és a rivális gárda, a Chennard et Walcker hiába ajánlott fel egy tartalékot számukra, úgy döntöttek, több időt veszítenek a cserével, mintha a pályán maradnának. Azonban, mire megvirradt, a korábban vezető Bentley már két kör hátrányban autózott a vezetők mögött…
Délelőtt még tovább folytatódott a páros kálváriája, hiszen majdnem öt kilométerre a „boksztól” lefulladt a gépük. Ismét egy kődarab volt a ludas, amely átlyukasztotta az üzemanyagtartályt, a versenybíróság pedig megengedte a bokszban lévő Duffnak, hogy kerékpárral vigyen benzint a lerobbant autóhoz! A két pilóta rögtönzött gyorsszervize után sikerült a szerelőkhöz vinni a Bentley-t, a hiba kijavítása azonban két órát is felemésztett. Így Clement a pályára visszatérve hiába futotta egymás után a körrekordokat, az élen haladó duót már nem tudta elkapni. Utóbbiak a második helyezettnek is két kört adtak a célban, a Duff-Clement páros pedig 16 körös hátránnyal végzett a negyedik pozícióban.
A Chenard et Walker két mérnöke, René Léonard és André Lagache fölényes diadalt szerzett a hazának, 92.064 km/h órás átlagsebességgel teljesítve a 24 órát. Ezzel a viharvert, de békés és izgalmas versennyel elkezdődött egy sorozat, mely azóta is – egy kivétellel – minden év júniusában felvonultatja a sportautó-gyártás színe javát, hogy kiderüljön, ki is a legmegbízhatóbb egy teljes napon át.
