1958-ban a legnagyobb lendülettel kezdő Stirling Moss, a fogorvosként is helytálló Tony Brooks és a pipázó Mike Hawthorn feszült játszmává varázsolták a bajnokságot. A képzeletbeli kártyaasztalnál egymás között cserélgették a bankos szerepét, ami önmagában is feszült helyzetet teremtett. Drámaivá súlyosbította a küzdelmet a bajnokságban hozzájuk felzárkózni próbáló Peter Collins halálos balesete a Nürburgingen, a Zöld Pokolban.
Mike Hawthorn idegei bírták legjobban az 1958-as végjátékot, zsinórban háromszor futott be a második helyen, és ez elég volt számára, hogy a legtöbb pontot ő zsebelje be. Hawthorn mindvégig a Ferrari pilótája volt, Stirling Moss Cooperban kezdte az évet, majd átnyergelt a sokkal ütőképesebb Vanwallba, de kiegyensúlyozott szereplést nem tudott felmutatni.
Hawthorn hat futamból (vegyük ki Indianapolist) nyert egyet, ami 16%-os eredmény.
Az 1982-es szezon annyira fordulatos, érdekfeszítő volt, hogy önmagában megérdemelne több fejezetet, vagy akár egy könyvet is. Gyakran példálóznak Keke Rosberg világbajnoki címével, és lekicsinylően méltatják az egyetlen (dijoni) futamgyőzelmét. Az eltelt évek távlatából nehéz érzékeltetni, hogy 1982-ben milyenek voltak a körülmények, és hogy rendkívüli teljesítménynek számított a kiegyensúlyozott szereplés!
Keke Rosberg ebben volt kiemelkedő, és elvitathatatlan, hogy sikerét egy olyan hagyományos Ford-Cosworth motoros autóval érte el, amelynek esélye sem volt a győzelmeket halmozni. Legalább száz lóerő hátrányban volt a turbómotorosokkal szemben (Ferrari, Renault, Brabham-BMW), és gyakran Niki Laudával, vagy John Watsonnal (McLaren) kellett megvívnia az elérhető legjobb helyért.
Egy győzelem 16 futamból csupán 6 %, de mint írtam, abban az esztendőben nem a győzelmek számítottak, ugyanis kettőnél többet senkinek sem sikerült elérnie!
Volt még két olyan eset, amelyből könnyen világbajnoki cím is lehetett volna, és bővíthette volna ezt a felsorolást. 1974-ben Clay Regazzoni (Ferrari) egy győzelmet jegyzett Emerson Fittipaldival (McLaren, 3 győzelem) szemben, mégiscsak az utolsó versenyen vesztette el a világbajnoki címet, 3 pont hátránnyal. Ezt a példát hozzák fel a Ferrari szervezetlenségére.
2003-ban ismét a McLaren és a Ferrari versenyzői produkáltak némileg hasonló helyzetet, de akkor már a ferraris Michael Schumacher végzett pontokban gazdagabban a végjátékban. Kimi Raikkönen csupán egy győzelmet aratott abban az évben a McLaren-Mercedesszel, de számos pódiumos helyezésének köszönhetően a döntő futamig tartotta magát az esélyesség pozíciójában. A pontrendszer kritikájának is nevezték a helyzetet, mert a finnen csak kicsivel (2 pont) felülkerekedő Michael Schumacher mellesleg hat győzelmet aratott abban az évben…
Amióta a pontrendszert felduzzasztották 10 befutó jutalmazására, illetve két db 4. helyezés szinte felér egy győzelemmel (2x12 pont = 24 pont) a megbízhatóság és a gyakori célba érkezés akár világbajnoki címet is jelenthet. Már nincs garantálva, hogy a legtöbb győzelmet kiharcoló versenyző egyértelműen világbajnok lesz.
Csak összehasonlításképp: régebben három db 4. helyezés ért fel egy győzelemmel (3x3 = 9 pont).
