Warwick Brown 1949. december 24-én született Sydney városában. Gyerekkorától kezdve vonzotta minden, amit motor hajtott, de első tapasztalatait négykerekű járgánnyal egy traktor volánjánál szerezte, mivel szülei földművelők voltak. Nem a legjobb háttér és kiindulópont, ha valaki F1-es karrierről álmodik, és ez már abban az időben sem volt másként. De ő nem is kergetett ilyesfajta célokat, amikor 19 évesen elkezdett versenyezni, és mint mondja: „Csak azért kezdtem el ezt, hogy valamit csináljak.” Hát ez is egy érv, és legalább őszinte – mi más is lenne, hiszen ausztrál, tőlük ezt már megszokhattuk.
Élete első versenyét egy Formula-3-as Brabham volánjánál teljesítette, ami valljuk meg, elég nagy ugrás volt a traktor után, mondhatni, hogy kimaradt pár lépcső! Nem csoda, ha úgy érezte: „Meg voltam róla győződve, hogy ez a leggyorsabb dolog, amit valaha ember vezetett, ami nyilván nem volt így. 92 lóerős volt ez a Brabham és egy 1100 köbcentis motor volt benne.”
A folytatásban sem vett vissza a tempóból, és nem különösebben törődött a lépcsőzetesség elvével. Két éven belül már egy bivalyerős F5000-es autót vezetett. „Az F3-as autót hamar egy McLaren M408-asra cseréltem, mert rájöttem, hogy nekem egy F5000-esre van szükségem, úgyhogy két év versenyzéssel a hátam mögött beleültem egy 500 lóerős autóba, ami így visszatekintve elég veszélyes egy dolog volt. De hát abban a korban még nem ismer az ember félelmet, csak megy teljes gőzzel előre” – emlékezett vissza fiatalkori önmagára Brown egy a Speedcafe.com-nak adott 2011-es nyilatkozatában.
A legtöbb évet F5000-es autók volánja mögött töltötte el, és igazából mindig is ezek maradtak a kedvencei. Nagyrészt hazájában, Ausztráliában versenyzett, a Tasman-szériában, ahol az első szezonját leszámítva minden évben a top10-ben végzett, és negyedik évében már bajnoki címet ünnepelt.
Saját elmondása szerint: „Egy fiatal kosként ezt nem értékeli sokra az ember, de a Tasman-széria abban az időben talán a második legrangosabb formulaautó-sorozat volt az F1 után. Nyolc hétvégén át megállás nélkül versenyeztünk két országban, és nagyon büszke vagyok az 1975-ben itt megszerzett bajnoki címemre.”
Ekkor találkozott Brown az új-zélandi F1-es menővel, Chris Amonnal is, aki az F1 mellett ebben a bajnokságban is indult. Jó barátok lettek, és ő csábította át az ausztrált Amerikába versenyezni. Na, itt már aztán tényleg nem akármilyen nevekkel találta magát szemben a pályán, hiszen ez idő tájt többek között James Hunt és Michael Andretti is ebben a sorozatban, az SCCA/USAC Formula 5000 Bajnokságban versenyzett. Brown a 7. helyen zárt, amivel azon a kontinensen is megalapozta hírnevét.
Élete egyetlen F1-es nagydíjindulását is Amonnak köszönheti. Az új-zélandi pilóta az 1976-os Kanadai Nagydíjon kapott lehetőséget a Sir Frank Williams irányítása alatt futó Walter Wolf Racingtől, ám az USA GP előtt egy baleset következtében több lábujját is eltörte, így ott ő már nem tudott rajthoz állni. Ekkor javasolta maga helyett jó barátját, és így kerülhetett sor Warwick Brown F1-es bemutatkozására.
„Chris (Amon) ajánlott be maga helyett Frank Williamsnél és Patrick Headnél, miután biztossá vált, hogy ő maga nem tud rajthoz állni. Én csak a versenyt megelőző kedden értesültem a lehetőségről, de igent mondtam rá. Korábban úgy voltam vele, hogy csak abban az esetben fogok F1-es futamon indulni, ha ezt egy megfelelő autóval tehetem meg, valós esélyekkel egy jó eredményre, de persze, amint megkaptam ezt a lehetőséget, abban a pillanatban kihajítottam az elveimet az ablakon, és csak arra koncentráltam, hogy a legjobbamat nyújtsam” – emlékezik vissza a nagy lehetőségre az ausztrál.
Már ha lehet ezt egyáltalán igazi lehetőségnek nevezni. Amon az előző hétvégén kvalifikálni sem tudta magát, annyira szörnyű volt az autó, és a csapat állandó pilótája, Arturio Merzario szinte soha nem látta meg vele a kockás zászlót. Ennek fényében már az is kisebbfajta hőstett volt, hogy ha 5 kör hátrányban is a futamgyőztes James Hunt mögött, de célba hozta az autót.
„Nem volt épp egy sikeres hétvége, de úgy érzem, kihoztam a lehetőségeimből a maximumot. Korábban már versenyeztem James Hunt ellen, úgyhogy nem estem hanyatt a lehetőségtől, egyszerűen csak próbáltam megmutatni, amit tudok. Mindent elmond, hogy körülbelül egy hónappal azelőtt egy Lola F5000-essel is versenyeztem Watkins Glenben, és az akkor a Lolával elért időm az F1-es időmérőn a 2. helyre repített volna. A Wolf Williams autója viszont horrorisztikusan rossz volt, nyolc másodperccel lassabb annál az autónál, amihez hozzászoktam. Emellett hihetetlenül instabil volt, tiszta szerencsejáték volt az egész verseny, mert még egyenesen sem akart menni rendesen az autó, folyton bűvészkedni kellett vele. A verseny előtt próbáltak megoldást találni a problémákra, de szerintem lövésük nem volt arról, hogy mit csinálnak, úgyhogy nem igazán bíztam bennük” – fogalmaz kendőzetlen őszinteséggel az ausztrál.
Márpedig abban az időben elég gyakoriak voltak a halálesetek az F1-ben, ezért, ha valaki nem bízott meg száz százalékig saját csapatában, akkor jobb volt inkább távol maradni a versenytől. Talán ezért is döntött úgy Brown, amikor a csapat visszahívta volna a Japán Nagydíjra is, hogy nemet mond az újabb lehetőségre, talán csak visszatért korábbi elvéhez, miszerint vagy normális autóval indul az F1-ben, vagy inkább köszöni, de sehogy.
Visszatért Ausztráliába, nyert még két bajnoki címet a Rothmans Nemzetközi Bajnokságban (1977 és 1978), míg 1978-ban a 2. helyen végzett Alan Jones mögött a Can-Am sorozatban. Néhány túraautó-futamon is elindult még, de viszonylag hamar, 1979-ben visszavonult. Utána repülőgép-pilótának állt, és máig ebben a szakmában dolgozik. Elmondása szerint boldog, jól érzi magát a bőrében és élvezi az életet, immár 65 évesen is. Isten éltesse sokáig!
