Rodolfo Maserati mozdonyvezetőként kereste kenyerét, fiait inkább az autók érdekelték: nem kevesebb, mint hat volt belőlük, közülük öten léptek mérnöki pályára. A legidősebb, Carlo kerékpárokra szerelt egyhengeres motorokat, amelyekkel a századfordulón 50 km/h-s sebességet ért el: akkoriban ez rekordnak számított. Nem ő alapította azonban meg a családi vállalkozást, hanem a sorban a harmadik, Alfieri, aki már 16 éves korában dolgozni kezdett az Isotta Fraschininél, ahova Carlo ajánlotta be.
A cég, amelyet 1914. december 1-jén, Bolognában jegyeztek be, mi mással, mint versenyzéssel foglalkozott eleinte – először az Isotta Fraschini modelljeit építette át, majd a Diattónak készített versenyautót. Az első Maserati csak 1926-ban készült el, ezen bukkant fel jelzésként a háromágú szigony, amelyet a testvérek sorából kilógó Mario tervezett – ő mérnök helyett művész lett, az emblémát a bolognai Neptun-szökőkút inspirálta.
Alfieri egyben versenyző is volt, a Tipo 26 pedig a másfél literes kategóriában rögtön megnyerte a legendás Targa Floriót, az 540 kilométeres távot 8 óra és 37 perc alatt teljesítette. A Maserati 1929-ben világrekordot is felállított: tíz kilométeren Baconin Borzacchini 246 km/h-s átlagot teljesített, ez a csúcs nyolc évig maradt meg. A következő évben Borzacchini a márka első nemzetközi győzelmét szerezte Tripoliban, a monzai Olasz Nagydíjon pedig, ahol először csaptak össze a Ferrarival, kisajátították az egész dobogót.
Alfieri egy súlyos balesetben Szicíliában elveszítette egyik veséjét, végső soron ez vezetett halálához 44 éves korában. Bindo, Ernesto és Ettore Maserati vitték tovább a céget. 1937-ben adták el azt a nagyiparos Adolfo Orsinak, ekkor költöztek át Modenába. 1948-ban mutatták be első autójukat, amelyet nem versenypályára, hanem a közutakra szántak, az Alfieri előtt tisztelgő A6-ot. Később 1968-ban a Citroen, 1993-ban a Fiat kezébe került a vállalat, azután pedig éppen a nagy riválishoz, a Ferrarihoz, mígnem Sergio Marchionne, a Ferrarit birtokló Fiat vezére az Alfa Romeóval és Abarth-tal csoportosította egybe.
A Maserati már a legelső Formula-1-es világbajnoki versenyen jelen volt, 1950-ben, Silverstone-ban. A másodikon, Monacóban Louis Chiron dobogóra állt. Még három évet kellett várni az első futamgyőzelemre, amelyet Juan Manuel Fangio szerzett meg az 1953-as Olasz Nagydíjon. Az argentin megnyerte a következő szezon első két futamát is, de csak addig maradt az Officine Alfieri Maserati istállóban, amíg el nem készült a Mercedes domináns W196-osa. Fangio besöpörte a bajnoki címet, amelyet a statisztikák mindkét konstruktőr számára jóváírnak, de valójában sokkal inkább a Mercedes érdemének nevezhető.
1956-ban Stirling Moss végzett második helyen a bajnokságban, a már Ferrarit vezető Fangióval szemben maradt alul. A két gyár ellentéte – a Ferrari napra pontosan 15 évvel fiatalabb – klasszikus városi rivalizálás volt: mindkettő Modenában székelt, a Via Emilia két oldalán, egymástól alig egy mérföldre. Épp Fangio volt az (ismét), akihez a legnagyobb siker fűződött, a következő évben visszaült a 250F-be, és egy „igazi” bajnoki címet is szerzett a Maseratinak. Saját ötödik elsősége volt ez, ami egyben azt is jelentette, hogy minden egyes márkával világbajnokságot tudott nyerni, amivel versenyzett.
A Maserati negyedik autógyárként (harmadik olaszként az Alfa Romeo és Ferrari után) nyert bajnoki címet az F1-ben, a legnagyobb sikert követően azonban azonnal kiszálltak anyagi gondjaik miatt – a Maserati innentől az utcai autókra koncentrált. A nagyszerű 250F azonban privát autóként még 1960-ig a mezőnyben maradt, egy ilyennel teljesítette utolsó futamát Fangio. A modenaiak L4-es és V12-es motorjai pedig egy további évtizedig kihúzták: a Cooper csapat két versenyt nyert velük, John Surtees és Pedro Rodriguez révén.
A Maserati név az 1969-es Monacói Nagydíj rajtrácsán tűnt fel utoljára a Formula-1-ben, Vic Elford a hetedik, azaz utolsó helyen ért célba, a következő versenyen az öregecske privát Coopert már egy feltörekvő konstruktőr gyártmányára, a McLaren-Fordra cserélte.
