Az idei szezon végén az FIA rangos elismerésben részesíti Szamos Miklóst, aki a Hungaroringen és a Magyar Nagydíjak szervezésében a kezdetek óta tevékenykedik. Ennek apropóján vettük elő magazinunkból a tavaly vele készített interjúnkat.
Akkor jutott eszembe, hogy megkeresselek, amikor egy interneten keringő képen felfedeztelek, mint Bernie Ecclestone kísérőjét egy 1985-ös versenyautó kiállításon. A Budapest Sportcsarnokban rendezett esemény előtt is része voltál a nagydíj szervezői csapatának?
Már 1983-ban ott voltam az első találkozón, amikor Ecclestone Magyarországra utazott. Az OTSH-ban találkoztunk, Buda István államtitkárnál. A tárgyaláson rajtam kívül Hámori Tamás, Nádasdi János és Dávid Sándor vett részt.
Hogyan vezetett az utad odáig?
Villamosmérnökként végeztem a BME-n, de már előtte, 1971-ben sportbírói vizsgát tettem, így kapcsolatom az autósporttal onnan datálódik. FIAT 124-essel és Skoda 100-assal versenyeztem a raliban, de közben a gokart szakág munkájába is bekapcsolódtam. 1978-tól hivatalosan elismert sportág lettünk, így a szükségessé vált a szabályzatok és értékelő rendszerek kidolgozása, amelyben Zsembery Jenő mellett komoly feladatot kaptam. Öt évvel később a Magyar Autóklub szervezete alatt működő MAMSZ-ban autós titkári feladatot kaptam, így értesültem arról, hogy Ecclestone úr megkereste a magyar államot egy F1-es futam megrendezésének ötletével. Kezdetben, a városligeti pálya víziójának idején csak kíváncsi szemlélője voltam az eseményeknek, aztán amikor a Népliget és a Velencei tó környéke is szóba jött, már egyre többször belefolytam a részletekbe, hiszen a szövetség részéről különböző szakvéleményeket kellett megfogalmaznunk. De végül ezeket a helyszíneket is elvetették, ezért 1984 után a következő évre sem tudtunk versenyt bejelenteni az FIA-nál.
A hosszú huzavona végül 85 nyarán fejeződött be, amikor kijelölték a Mogyoród és Szilasliget közötti területet, amelynek a tervezése is azonnal megkezdődött. Létrejött a Forma 1 GT (gazdasági társaság), szeptemberben így már aláírhattunk egy öt éves szerződést. Balogh Tibor felkérésére Zsembery Jenő lett a versenyigazgató, az ő feladata lett a szakmai stáb megszervezése, ő pedig engem választott helyettesének. Az építkezés is megkezdődött, ahol hetente többször is jártam, a sportszakmai technológiával kapcsolatos szakvéleményeim még bizonyára ma is fellelhetőek az építési naplóban. Ezután következett az az első Nemzetközi Versenyautó Kiállítás, amiről korábban szó esett.
Állítólag nagy siker volt, de történtek azért váratlan dolgok is. Az esemény alkalmából például másfélszeresére nőtt a jogdíj összege. Te hogyan emlékszel a történetre?
A következő évi futam miatt ez a kiállítás valóban nagyobb és sikeresebb volt a korábbiaknál, a szervezők még Keke Rosberget is meghívták. Emlékszem, én mentem ki érte a repülőtérre egy olyan kisbusszal, mint ami ma a Budai Várba megy fel, sőt jött velünk az első magyar szépségkirálynő is. A pilóta profi volt, azonnal színpadra állítottuk, óriási dolog volt ez akkoriban. Az alagsorban mindeközben zajlott egy leszervezett találkozó Ecclestone úrral, aki közölte, hogy márpedig neki ez az üzlet igazából nem jó, így kénytelen átrakni az időpontot nyárról októberre. Ezt a szándékát csak akkor változtatja meg, ha az éves jogdíjat megemeljük 300 000 dollárral és több ülőhelyet adtunk neki. Ott helyben dönteni kellett, és nem volt más választás, mint elfogadni a dolgokat.
Nagyon sok pénz volt ez akkoriban, és emiatt aztán az évente emelkedő jogdíjak is komolyabb ütemben nőttek, mint eredetileg tervezték, de talán így sem mondhatjuk, hogy rossz üzletet kötöttünk, igaz?
Abban az időben csodaszámba ment, ami az F1 körül történt idehaza. Az is hihetetlen, hogy egyáltalán megvalósult az az egész Magyarországon. Mivel a gazdasági dolgokért nem vagyok felelős, és nem is értek hozzá, határozottan nem állíthatok semmit, de egy biztos: minden felelős kormány azóta is, a mai napig akarja ezt a rendezvényt.
Kanyarodjunk el egy kicsit a Hungaroringtől és beszéljünk Ecclestone-ról. Gyakran hangoztatja, hogy aki nem beszéli a nyelvét, azzal nem hajlandó semmilyen tárgyalásra, tolmácsot nem akar. Ma már teljesen természetes, hogy csak az tud bekapcsolódni ebbe a rendszerbe, aki tud angolul, de a nyolcvanas években még más szelek fújtak. Te hogy tanultad meg?
A mai napig nem tudok tökéletesen angolul, viszont teljes mértékig kommunikálok, és talán még az első években is a szűk szakmai részével kapcsolatban még akkor is jól kommunikáltam. Szerencsém volt, mert nekem középiskolában és egyetemen is angol nyelvet oktattak. Hozzáteszem, akkoriban messze nem olyan volt a tanítás színvonala, mint most. De arra alkalmas volt, hogy később már személyesen beszélgethettem Ecclestone-nal, például számon kérte rajtam, hogy keveredtem én a versenyek sportszakmai szervezésébe, és tudni szerette volna, miért nem kértük ki erről az ő véleményét. Persze nagyon zavarban voltam, vagy ötször kértem elnézést az angoltudásomért, de ő azt mondta, hogy „nem baj, csak mondja”.
És hogy jöttél ki a dologból, milyen lett később a kapcsolatod vele?
Nagyon jó, semmi nem romlott ott el. Csak azt akarta tisztázni, hogy ebből a mi cégünk milyen hasznot húz anyagi szempontból, mert semmilyen szakmai kifogása nem volt, rögtön ezzel is kezdte. Felvázoltam neki, hogy mi ezen sok profitunk nincsen, van valami apró vállalkozási díjunk, igazából a költségeket az teszi ki, amiket mi tovább kifizetünk, a sportbíróknak, a mentőnek, a tűzoltónak stb. Megértette, aztán megnyugodott. A beszélgetés után kétszer is voltam kint Londonban, mind a kétszer találkoztunk, és mindig nagyon kedves volt. Egyszer bementünk ebédelni is az irodájától nem messze, a Hyde park szélén. Egy talponállóba hívott meg bennünket, a kedvenc helyére…
De van más furcsa emlékem is róla. Az egyik évben eggyel kevesebb sportbíró volt a rajrácson, mert 30-an indultak. Mit volt mit tenni, kimentem én az utolsó sorhoz. Ki állt ott? Ecclestone. Amikor elment a mezőny, odajött, megölelt. Amit nem nagyon tudtam hova tenni. Látszott rajta, hogy annyira boldog, teljesen átélte az összes futamot, legalábbis ahányszor én láttam ezeket a dolgokat.
Azt mondják, hogy a célt viszont nagyon ritkán várja meg…
Igen, általában elhagyja a pályát, szerintem ő akkor nagyon-nagyon izgul.
Ugorjunk vissza 1986-ra, amikor is nagyon gyorsan közeledett az első verseny időpontja. Neked ott már komoly szereped volt? Hogyan készültél fel a feladatra?
A brnói pálya egy évvel korábban készen lett, ott is tanultunk. De ennél sokkal fontosabb volt, hogy Rohonyi Tamásnak, a Brazil Nagydíj promóterének és Ecclestone úr barátjának (nem utolsó sorban a Magyar Nagydíj kitalálójának) a közbenjárására rövidesen Magyarországra érkezett Hidasi Mihály (aki sajnos nemrégiben meghalt), az ottani futamok versenyigazgatója és 10-12 napon keresztül csak oktatott minket. Beszélgettünk, szabályzatokat nézegettünk, fotókat elemeztünk, tulajdonképpen mindent tőle tanultunk. Olyan szinten adta át a tudását, hogy 1-2 hétre az elutazása után mi már meg is tartottuk a magyar oktatást a bíróknak a Műszaki Egyetemen, ahol 1300 ember közül választottunk ki az első 400-500-at, akik ott lehettek a Forma-1-en.
A legnagyobb élményem azonban kétség kívül az volt, amikor kiutaztunk Brazíliába a 86-os szezon nyitóversenyére. Kint voltunk hárman egy hétig, ahol a gyakorlatban is megtanultuk, hogy milyen valójában egy Forma-1 belülről. Majd jártunk az osztrák futamon is, a magyar verseny előtt pedig a hockenheimi helyszínen. Érdekesség, hogy oda aztán később minden évbe kijártunk, hiszen akkor még a telekommunikáció nem volt ilyen szintű, mindent kinyomtatott formában vittünk. A határátlépéséhez szükséges dokumentumokat és vámhatósági előírásokat például 400 példányban kinyomtatva, és úgy osztottuk ki a csapatoknak a verseny előtt, ebből tudták meg, mit kell Magyarországra jövet betartani. Akkor előtte vettük át mi ott az akkreditációkat is egy nagy dobozban. Olyan is előfordult, hogy a hivatalos járműveket lábon hoztuk el. Hockenheimben kiszálltak belőle a németek a verseny után, hétfő reggel meg beültünk mi, és elindultunk. Teletankolták, és mondták, hogy majd úgy kérik vissza…
Rohonyi Tamás azt nyilatkozta nekünk Interlagosban pár éve, hogy ő nem félt az első verseny kudarcától, mert a magyarok alkalmasak egy ilyen, szinte már katonás rendet igénylő esemény lebonyolítására. Igaza volt?
Igen. Zsembery Jenő, akinek a vezetése alatt csináltuk az első rendezvényeket, maximálisan katonás ember volt, abszolút hadvezér típusú. Kiadta az alparancsnokoknak az utasításokat, és azonnal mindegyiket önállósággal bízta meg, majd csak rajtuk kérte számon a dolgokat, de azt kőkeményen, és ragaszkodott ahhoz, hogy mindent maradéktalanul végrehajtsanak. Ott nem volt mellébeszélés, nem lehetett azt mondani, hogy ez csak félig sikerült, egyszerűen nem volt vita.
Egy sztori is az eszembe jut a szigoráról. Palik László, mint kommentátor, kért egy rádiót, de nem elégedett meg azzal, hogy csak hallgassa és gyűjtse az információkat, hanem egyszer csak beleszólt az adásba, méghozzá eléggé vállalhatatlan és kritikus hangon. Jenő olyan haragra gerjedt, hogy majdnem maga indult el rendreutasítani a tévés kollégát, de persze nem mehetett, így nekem adta ki parancsba, hogy „most azonnal átmész, és pofán vered”. Miután én is pipa voltam valamiért, át is rohantam a pálya túloldalára, a kommentátori állásukhoz, és csak az mentette meg Lacit, hogy közben Lapajjal összefutottam, aki próbált megnyugtatni. Végül persze bocsánatkéréssel zárult a dolog.
Sportszakma: sokszor hallottuk ezt a szót tőled a beszélgetés során, de egy átlagembernek fogalma sincs, pontosan mit jelent. Mi tartozik mondjuk a Hungaroringen a sportszakmához?
Inkább azt mondanám el, hogy mi nem. A sportszakmai stáb, amelyik nagyjából 500 embert takar, nem foglalkozik a közönséggel, a médiával, a kerítésen kívüli területtel. Ami viszont belül van, az majdnem minden ehhez a csapathoz tartozik. Kivételek azért vannak, ilyen például a belső műszaki üzemeltetés. De mi felelünk a sportbírói posztokért (akik például a zászlójelzéseket adják), a beavatkozó személyzetért (akik kimentik az autókat az esetleges balesetek után), az ugyanehhez tartozó technikai személyzetért, az úgynevezett gyorsbeavatkozó szolgálatért, a járművekért, amiket a kerítésen belül látunk mozogni. A daruk, a tűzoltóautók is ilyenek. Hozzánk tartozik a pályán belüli hírközlés is, nomeg az egészségügy, amely ilyen nagy rendezvényeknél elkülönül a nézőtéri rendszertől. Nem kicsik a feladatok, összességében vagy 500-550 szakember kell egy ilyen méretű rendezvény sportszakmai lebonyolításához.
Ma is te vagy a Magyar Nagydíj sportszakmai vezetője?
Nem, én a sportszakmai részt csak megszervezem. A futamon az irányítás már kiváló kollégám, Faluvégi Péter feladata, hozzá tartozik mindenki, hiszen ő a versenyigazgató, aki a teljes lebonyolításért felel. Ami engem illet: idén leszek 65 éves, de még egyszer sem hiányoztam a Magyar Nagydíjról, és egyelőre nem is tervezem, hogy elbúcsúzzam tőle. Az életem az autósport, Mogyoródon élek, és az a célom, hogy amíg képes vagyok rá, minden évben gondoskodhassak arról, hogy a hungaroringi F1-es futamot problémák nélkül fussák le, és az összes szervező, résztvevő, és persze a közönség is elégedetten távozhasson a pályáról.
